Gyulai-Zékány István: Közelebb kerülök magamhoz is

„Nehéz, mégis elképesztően fontos volt számomra a próbafolyamat, hiszen mindeközben a Candide, vagy az optimizmus című előadásban át kellett vennem a címszerepet. Segített az is, hogy éreztem Horváth Csaba rendező bizalmát. Ez kölcsönös volt, egymást emeltük fel. Vittem ötleteket a próbára, megmutattam neki, erre azt mondta: ’Aha! Jó, jó – lesz!’ Elképesztő erőt jelentett számomra a bizalma. Fölszabadított és el tudtam lazulni, csak úgy ’toltam ki’ magamból az érzéseket.

Minden szeretetemet, boldogságomat, fizikai erőmet beleadtam. S hogy ezt a szakma értékeli: csodálatos élmény! Hálás voltam Csabának. A Színházi Kritikusok Céhének szintúgy, hogy felfigyelt az előadásra és rám. Egyébként Szalay Péter karakterjegyeit a nyolcvannégy éves nagyapámról mintáztam. Misi papa a debreceni vendégjátékon látta az előadást, és nagyon örült nekem.

„Teremtő közösségben vagyok. Olyan lehetőségeket kapok, amik által fejlődni tudok. Úgy érzem, jó úton haladok. Igyekszem optimista és boldog lenni.” 
 

Számomra rendkívül izgalmas a fizikai színházcsinálás. A nézőnek lehetősége nyílik egy összművészeti alkotást látni. Nemcsak a prózai történetet követheti, hanem feltárhatja az előadás különböző rétegeit, amit a mozgás és a zene, a tánc és a szöveg kapcsolata adhat. Ez a fajta színház egy aktívabb nézői attitűdöt követel: meg kell fejtenie az előadás különböző síkjait. Tehát a mozgás nem feltétlenül csak alátámasztja a szöveget, hanem újraértelmezi. Új világokat nyit meg. Külön nyelv.

Pontosan ezért kell sokrétű képzettséggel rendelkeznie a fizikai színésznek is. Értenie kell a zenéhez, mozgáshoz, kapcsolódnia kell a partnereihez, testtudatosnak kell lennie. Emellett elengedhetetlen, hogy legyen önismerete egy színésznek. Fontosnak tartom a szellemi egészséget, az öngondoskodást. Szembe kell néznem a félelmeimmel ahhoz, hogy le tudjam őket küzdeni. Ez az én civil/emberi küszködésem nélkülözhetetlen. Ezt be kell építeni a munkába. 

Én a szerepeimet át szoktam élni. Főként azért, mert valahogy úgy hozza az élet, hogy a rám osztott karakter problémaköre rímel az enyémmel. Sokszor előfordul, hogy szinte terápia számomra egy szerep eljátszása. Ilyen volt például az is, amikor a Rómeó és Júliában Parist játszottam a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Júliát egy lépcsősoron kellett levinnem a karjaim között. Ekkoriban halt meg a nagymamám, s a temetést megelőző héten minden nap játszottuk az előadást. Nekem ez sokat segített a gyászolás folyamatában, mert mire eljutottunk a búcsúztatásáig, el tudtam őt engedni. Ilyen is tud lenni a színház.”

S milyen az, amikor a színpadon egy kutya szerepébe kell bújnia? Merthogy ő Totó, a lenyűgöző négylábú társ, az Óz, a csodák csodájában.
„Meghatározó karakter számomra. Azáltal, hogy nem énekelhetek, táncolhatok, beszélhetek egy musicalben, csak a létezés a feladatom, az alázat egy új szintjét tanulhattam meg. Maximum ugathatok. (Nevet.) Szalay Péter markáns, sokat anekdotázó karaktere után Totó által megtanulhattam, hogyan lehet kis szerepből is egy fontos, támogató karaktert alkotni. Neki is van személyisége és karakteríve. Az elején iszonyatosan fél a boszorkánytól, de ahogy a történet halad, a többiekkel együtt Totó is bátrabbá válik. Remélhetőleg nem csak ő, hanem a közönség soraiban ülő gyerekek sokasága is.

A Hegedűs a háztetőn című musicalben Mótelt, a szabót játszom. Az ő fejlődéstörténete is izgalmas, a szemünk láttára válik felnőtté, aki szembemegy a hagyományokkal, és mer kiállni magáért, még ha ez elsőre nehézséget is okozott neki. Számomra a legnagyobb kihívás a szóló dala és az ahhoz tartozó igen intenzív koreográfia kettőse volt. 
Minden szerepem, amit jelenleg a színházban játszok, egy-egy külön utazás, melyek során magamhoz is közelebb kerülök.”


Szenkovits Péter

Fotó: Nagy Jácint