Ha megölnek, az azt jelenti, hogy iszonyú erősek vagyunk - a Navalnij-filmet vetítették a Savaria moziban

A BIDF dokumentumfilm-fesztivál először 2022-ben vetítette Daniel Roher Oscar-díjas filmjét a magyar mozikban, akkor Alekszej Navalnij ellenzéki politikust, Putyin legkeményebb bírálóját már két éve Szibéria legszigorúbban őrzött börtönében tartották fogva: az alkotás idén, Budapesten kívül, csak Szombathelyen látható – a vetítéssel a szervezők és a jelenlevők a közelmúltban tragikus körülmények között elhunyt politikus emléke előtt tisztelegnek. 

Sós Ágnes filmrendező, a BIDF alapító-igazgatója, háttérben Pataki Ágnes, a filmfesztivál helyi szervezője

Ha Magyarországon minden város ilyen lenne, valóban előre mennénk

Sós Ágnes filmrendező, a BIDF alapító-igazgatója is itt van a csütörtöki vetítésen, felidézi, több mint 15 éve járt a Savaria moziban, akkor, mint a Németh Pálról készült A dobópápa című dokumentumfilm rendezője. Aznap szintén telt ház volt – Pali bácsiért. "Ha ebben az országban minden város olyan lenne, mint Szombathely, akkor ez az ország valóban előre menne", mondja Sós Ági, óriási hatása lenne, ha mindenhol ennyien, ezres nagyságrendben látnák a valóságot a művészet erejével láttató dokumentumfilmeket. Budapesten kívül, köszönhetően Pataki Ágnesnek, a BIDF szombathelyi szervezőjének, évek óta itt van a legnagyobb nézettsége a dokumentumfilm-fesztivál filmjeinek.

"Független fesztiválnak lenni ebben az országban majdnem öngyilkosság, de mégsem az, ezért" – mutat körbe Ági a bepótszékezett nézőtéren. Az embereknek megvan az igénye a valóságra, az igazságra, az érzelmekre, csak meg kell dolgozni azért, hogy eljusson hozzájuk a hír, hogy léteznek ezek a filmek. "Navalnij halálhíre nagyon megütött, és, miután felvettem a kapcsolatot a forgalmazóval, hogy újra levetítsük a filmet, abban a pillanatban hívott Mayer Rudi Szombathelyről – ugyanezért, így egyetlen vidéki városként itt is vetítjük. Szombathely egy különleges város." 

Az abszurd valósággá vált

Peregnek a filmkockák, látjuk azt, amiről már sokat hallottunk, hogy Navalnijt 2020 augusztusában novicsokkal mérgezték meg egy Szibériából Moszkvába tartó gépen, de a tényeket a képek, a hangok, a film szereplői teszik igazán valóságossá. Mert a dokumentumfilm közel hoz, nem is annyira a megértésről szól – hiszen, aki ma itt van a moziban, az valószínűleg nem a kételkedők közül való –, inkább a sokkoló tények közötti láncok még sokkolóbb összekapcsolásáról az agyban, megspékelve azzal, hogy ez a történet is milyen borzalmasan egyszerű, hogy az abszurd valósággá vált, minden elképzelhető és minden megtörténhet, és mennyire hasonló rugókra kezdenek járni a magyarországi közélet történetei – a narratíva már szinkronban van. Navalnij halála felől még fájóbb nézni a filmet, főként azokat a jeleneteket, amikor az igazság felszínre és a világhálóra kerülése optimizmust szül, mert az nem lehet, hogy lehetne, hogy ezek után nem történik semmi, pontosabban semmi nem változik. 

Navalnij Berlinből való hazaérésének, a reptéren való örizetbevételének képei szorítják a gyomrot, nagyok a sóhajok a moziban, főként, mert a filmmel előlépett a hírek mögül egy végtelenül szimpatikus férfi, kétgyermekes családapa is, akiről ma már tudjuk, hogy 19 évre ítélték, hogy majdnem belehalt az éhségsztrájkba, végül, sosem derül ki, milyen módon, 47 évesen életét vesztette. És a halál módja tulajdonképpen mellékes: az üzenet mázsás, hogy életben hagyásával többet kockáztatott volna a putyini hatalom, mint, ha így intézi el. És, hogy az orosz börtönökben meg lehet halni. Navalnijt, aki hazájában a korrupció elleni küzdelem és a szabadság jelképévé vált, s akit Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke csak egy sovinisztának titulált, akinek nem jár tisztelet, ma búcsúztatják az orosz főváros Marjino kerületének egyik templomában. A temetésre – amit eredetileg csütörtökre terveztek, ám Putyin aznapi parlamenti felszólalása miatt elnapolták –  egy közeli temetőben kerül sor.

Vágvölgyi András és dr. Katona Attila

A beszélgetés

A film után dr. Katona Attila történész és Vágvölgyi András médiapedagógus beszél a film kapcsán arról, hogyan jutott el az orosz politikai helyzet addig, amit ma tapasztalhatunk, és nem maradhattak el a párhuzamok a magyar valósággal sem, hiszen a filmben azokat a szélsőségeket látjuk, amiket Magyarországon nem vennénk észre: hogy mindenért egy távoli bajkeverő (az oroszoknál a CIA) tehet, hogy mindent ellepett a korrupció, hogy a közbeszerzéseknél a legerősebb hozza a leggyengébbet, hogy hogyan támogatják meg a hatalmat a szerephez juttatott oligarchák, és hogyan vetít álvalóságot a média, megspékelve "gyűlöletpercekkel" – akár sportközvetítések szüneteiben is. 

Tar Patrícia

Fotók: Nagy Jácint