Horváth Boldizsár: „Mindig arra törekedtem, hogy emelt fővel járhassak”

– Szülei orvosként dolgoztak. Egyértelmű volt, hogy ön is ezt a pályát választja?

– Édesanyám háziorvos, édesapám szülészorvos és kórházigazgató volt, mégsem volt magától értetődő, hogy ez lesz a hivatásom. Próbáltak lebeszélni arról, hogy orvos legyek. Másodikos gimnazista voltam, amikor a pályaválasztás komolyabban szóba került. Elsőre felvettek a szegedi egyetemre.

– Sokféle szakterületet választhatott volna, miért épp a szülészet-nőgyógyászat mellett tette le a voksát?

– Édesapámtól láttam, hogy a szülészet-nőgyógyászat egy szép szakma. Ugyanakkor nehéz is, hiszen sokat kell éjszakázni. Azóta, hogy egy épületben működünk a gyermekonkológiával, tudom, hogy a gyermekgyógyászat mennyire sajátos lelki alkatot igényel. Engem szinte csak sikerek értek, szerencsére olyan hibát nem vétettem, aminek jogi következménye lett volna.

– Szerteágazó a nőorvoslás tudománya. Kisbabákat világra segíteni és nőgyógyászati problémákat megoldani egyaránt kell.

– Mindenbe belekóstoltam. Egy megyei kórház a klinikák után a gyógyítás, betegellátás legszélesebb spektrumát végzi. Szombathelyhez tartoznak a kóros szülések Soprontól Zala megyéig, régóta működik Perinatális Intenzív Centrum. Szerencsés voltam, az első főnököm, Illei professzor úr inspirált, hogy tudományos fokozatot szerezzek. Nélküle „csupán” szülész-nőgyógyász főorvos lennék.

– Meg lehet tippelni, hány gyermeket segített világra az elmúlt 48 évben?

– Egy ideig írtam, hány szülést vezettem le, és hány ügyeletet végeztem. Ma már nem tartom számon, de nagyon sok volt. Ez idő alatt a szakma rengeteget változott, amit muszáj volt követni, mert aki nem halad, az lemarad. Amikor egyetemre jártam, még nem ismertük a CT, MR vagy CTG készülékeket. Sokat fejlődtek a műtéti eljárások is. Régen a császármetszéseket alsó középvonalban végeztük, ma már ún. bikinivonalban metszünk, így a kismama gyorsabban gyógyul, nincs hegsérv, a műtét rövidebb és egyszerűbb, 20-25 perc alatt el lehet végezni.

– Említene néhány emlékezetes esetet?

– A 70-es években még itt állomásozott a szovjet hadsereg. Székesfehérváron volt a kórházuk, de nem volt igazán jó híre, ezért a tisztfeleségek Szombathelyre jártak szülni, évente több mint száz orosz gyermek jött itt világra. Ezek az asszonyok igen féltek az altatástól, tartottak tőle, hogy közben valami rossz történik velük, ezért mindig volt mellettük egy kárpátaljai magyar-ukrán kiskatona, aki tolmácsolt és vigyázott rájuk, ez biztonságérzetet adott nekik. Akkoriban fával fűtöttük a kórtermeket – hétvégén az orvosok és szülésznők gondoskodtak erről is –, ősszel be kellett deszkázni az ablakokat, különben bejött a hideg, és a folyosón is feküdtek betegek. Szinte katonakórházként működtünk. Ezerrel több szülésünk volt, mint manapság, úgy, hogy közben működött még Celldömölkön, Körmenden, Kőszegen, Sárváron, Szentgotthárdon is szülészet. Ma már csak a szombathelyi kórház biztosítja a fekvőbeteg-ellátást. Sok emlékezetes esetünk volt. Egyszer például öt szülés zajlott egyszerre, és nekem egyedül kellett egy orosz asszonyon – tolmács nélkül – fogóműtétet elvégezni, altatni. Jó érzéssel tölt el az is, hogy több generáción keresztül kísérhetem a családok gyarapodását. Nemrég is volt erre példa: a nagymamánál valaha császármetszést végeztem, a lánya spontán szült, az unoka pedig jelenleg 27 hetes várandós. Örülök, hogy annak ellenére, hogy öregember vagyok, ha kérnek, segíthetek.

– Ezen a területen kifejezetten fontos a bizalom páciens és orvosa között. Érzi ezt a mindennapokban?

– Igen, és ezt mindig nagyon komolyan is vettem. A mai napig sokan kérnek tanácsot tőlem nőgyógyászati ügyekben. Mindig arra törekedtem, hogy emelt fővel tudjak járni, nemcsak a szülőszobán, a betegágy mellett, de a városban is. Mi egyfajta szolgáltatást végzünk, fontos, hogy az tisztességes legyen, és a betegek is így érezzék.

– Első és máig egyetlen munkahelye a Markusovszky Egyetemi Oktatókórház. Minek köszönhető ez a hűség az intézmény iránt?

– Ez manapság már nem divat. Vannak kollégák, akik egy-két napot dolgoznak itt hetente. Az én felfogásom szerint ez így csak munkahely. A hivatás számomra azt jelenti, hogy valaki teljes munkaidejében ennek él.

– Orvosként mennyire tartja jónak a szülészetben végbement változásokat? A kismamák ma már alternatív lehetőségek közül választhatnak, jelen lehet az édesapa, fogadhatnak dúlát, egyre inkább családcentrikussá válik a szülészet.

– Jónak tartom, és Szombathely ebben mindig is élen járt. 1986-ban, vidéken másodikként itt szerveztek szülésre felkészítő tanfolyamot, ami az apás szülés egyik feltétele volt. Ennek úttörője nálunk Turay főorvos úr volt.

– Mi volt a szorosabban vett kutatási területe a szülészet-nőgyógyászaton belül?

– A koraszülés egyik okát, a tünetmentes méhen belüli fertőződést kutattam. Ilyenkor apró gyulladásos elváltozások jönnek létre a méhlepényben, köldökzsinórban, a burkokban, ami hormonokat szabadít fel, és beindul a koraszülés. Ez a jelenség néma, csak a szülés után, a magzati mellékrészek szövettani vizsgálatával lehet bizonyítani. Óriási beteganyagon sikerült ezt igazolni. Világszínvonalú kutatási program volt és maradt. A másik terület a streptococcus B baktérium hordozása, ami szülés közben súlyosan megbetegítheti a csecsemőt, de időben alkalmazott antibiotikummal mindez elkerülhető. Sokáig ezt a vizsgálatot csak Szombathelyen végeztük, ma már hazánkban minden anyát szűrnek a 37. terhességi héten. Ez volt a habilitációm fő témája, és a pécsi egyetem magántanára lettem.

– Amellett, hogy gyógyító és oktatói munkát végez, a kórház tudományos igazgatójaként dolgozik, 13 éven át volt elnöke a Vas Megyéért Egyesületnek. Milyen indíttatásból vállalt közéleti szerepet?

– István Lajos professzor inspirált, sokáig én voltam a helyettese. Amikor 2007-ben elhunyt, szinte közfelkiáltással választottak az egyesület elnökévé. Szerencsés periódusban lettem vezető, számos hasznos programot szerveztünk – például közlekedési konferenciasorozatot –, és kistérségi tevékenységeket karoltunk fel. Persze voltak kudarcaink is, próbáltunk lobbizni, adtunk be pályázatokat. Ugyan töredékük valósult meg, de ez is valami.

– Mire a legbüszkébb?

– Arra, hogy hazánkban egyedüliként tiszteletbeli védőnővé (1991) és szülésznővé (2006) fogadtak. Nagyon jólesett az is, mikor 2001-ben a városunkban működő Nyugat-magyarországi Egyetem címzetes egyetemi tanára lettem. Büszke vagyok továbbá az öt unokámra és a családomra. A feleségem szemészorvos volt, a menyem kardiológus, a fiam fül-orr-gégész, lányom aneszteziológus, férje fogtechnikus, tehát a szolgálat benne maradt a családunkban. Engem lebeszéltek arról, hogy orvos legyek, a feleségemmel mi is próbáltuk eltéríteni a pályától a gyerekeinket, de nem sikerült. És milyen jól van ez így!

–Tervezi, hogy egyszer nyugdíjba megy?

–Vizsgálható, hogy szükség van-e rám, vagy nincs. A másik oldal, hogy akarok-e dolgozni, vagy nem. Ha ebből a négy tényezőből valami hibádzik, megköszönöm a lehetőséget, és abbahagyom. Ma már nem operálok, nem ügyelek, a magánrendelésemmel két éve, a covid kezdetén felhagytam. Az ambulanciát vezetem, ami a fekvőbeteg-ellátás járóbeteg része. Betegfelvételek, konzíliumok, vizsgálatok zajlanak, topon kell lenni, mert felelősségteljes döntés, hogy hová irányítok egy pácienst.

– Október 21-én az ünnepi megyegyűlésen vette át a Vas Megyei Közgyűlés legmagasabb kitüntetését, a Gróf Batthyány Lajos-életműdíjat. Hogyan fogadta az elismerést?

– Meglepődtem! Kaptam egy levelet elnök úrtól, és én először azt gondoltam, hogy a Batthyány-Strattmann-díjat szánták nekem, hiszen szakmába vágna. Álmomban sem hittem volna, hogy a legmagasabb kitüntetést kapom, nagyon megtisztelő.

– Mivel foglalkozik, amikor épp nem dolgozik?

– Kertészkedem a ház körül, olvasással és tornával töltöm a szabadidőmet. Igyekszünk minél gyakrabban találkozni az unokákkal. A szombathelyieket többször látjuk, közel is laknak hozzánk, a budapestiek kicsit ritkábban jönnek, de az óvodai, iskolai szünetekben sok időt töltünk együtt. Egyikükről van egy fotóm, nyakában játék sztetoszkóppal. Talán fogékonyak lesznek az orvosi hivatásra. Én biztosan nem fogom őket lebeszélni róla.

NÉVJEGY
Prof. dr. Horváth Boldizsár
Született: Sárvár, 1950. február 16.
1974-től a Markusovszky Egyetemi Oktatókórházban dolgozik különböző beosztásokban
1983. tudományos fokozat, 1994. PhD. fokozat
1991-től szülész-nőgyógyász főorvos
1997-től tudományos és oktatási igazgató
2000-2004 tanszékvezető főiskolai tanár
2001. NymE címzetes egyetemi tanára
2004. egyetemi magántanár PTE
2005. PTE-ETK Szombathelyi Képzési Központ igazgatója
A Magyar Nőorvos Társaság, a Magyar Pszichoszomatikus Társaság, a Magyar Trombózis és Haemostasis Társaság, a Societas Scientiarum Savariensis tagja.
Tudományos tevékenysége: 97 eredeti közlemény, 141 kongresszusi előadás, 7 könyv/fejezet, 17 Markusovszky-pályázat.
Társadalmi szerepvállalás:
1991-1995. Vas Megyei Orvosi Kamara Szakmai Tanácsadó Testület elnöke
1995-2000. Vasi Szemle szerkesztőbizottságának tagja
2001-2010. MTA Vas Megyei Tudományos Testülete alelnöke
2007-2020. Vas Megyéért Egyesület elnöke
2007-2022. István Lajos Vas Megyei Trombózis Klub elnöke
Kitüntetések:
1984. Kiváló Egészségügyi Munkáért Díj (eü. miniszteri kitüntetés)
2006. Magyar Köztársaság Tisztikeresztje Arany Fokozat
2019-2020 Pro Sanitate miniszteri elismerés
2022. Gróf BattHyhány Lajos-életműdíj

kzs
Fotó: Nagy Jácint