Isten hív bennünket a szeretet útjára

– Püspök Úr! Gratulálunk a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetéséhez! Ön szívügyének tekinti, segíti a roma közösségeket, s szorgalmazója a vallási felekezetek közötti párbeszédnek is. Ferenc pápa hitvallását követi: „Szolgálni, kísérni azt is jelenti, hogy megvédeni, azt is jelenti, hogy a gyengébbek oldalán állni.” A Szentatya ekként is fogalmaz: „Testvérként kell viselkednünk egymással.” 

Tegyünk valami jót!

– A Debreceni Egyetem által 2013-ban befejezett felmérés szerint Magyarországon körülbelül 876 ezer roma él. A roma fiatalok körülbelül 60 százaléka fejezi be végzettség nélkül a tanulmányait (ez a nem cigányok esetében 9 százalék). A 15-24 év közötti roma fiatalok 38 százaléka se nem tanul, se nem dolgozik (a többségi társadalom esetében ez a szám 10 százalék). A romák 46 százaléka él komfort nélküli lakásban (a nem cigányok esetében ez a szám 2,6 százalék). Vagyis a probléma óriási, főként Magyarország határmenti régióiban (Észak-Borsodban, Szabolcsban, Nógrádban, Dél-Baranyában, Somogyban). Mintha sorsukra hagytuk volna ezeket az embereket, mintha nem is látnánk azt a kiáltó nyomort, amiben élnek.

Ha nem tanulunk meg egymást segítve, egymás jogait tiszteletben tartva, testvérként együtt élni ebben a közös hazában, akkor alig képzelhető el élhető jövő a számunkra. Ezen a problémán segíteni mindannyiunk feladata. Feladata a cigány testvéreinknek, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt a felzárkózás útján. De feladata minden nem cigánynak is, hogy menjen át a szomszédba, tanulja meg az ott élő roma család gyerekeinek a neveit, ajánlja fel a segítségét a hivatalos ügyek elintézésében, a család ügyes-bajos dolgainak megoldásában.

Sok-sok ezer honfitársunk (és nem csak romák) nyomora, kilátástalan helyzete az egész társadalom lelki állapotára kihat, mindannyiunkat nyomaszt, akkor is, ha a szőnyeg alá próbáljuk söpörni ezt a kérdést. Az egész magyar társadalom számára gyógyító erejű lenne az, ha tudnánk együtt tenni a lecsúszó társadalmi rétegek megmentéséért.

Egy dúsgazdag ember depressziós lett, pszichiáterhez fordult. A pszichiáter hosszan hallgatta a panaszait, majd egyszer csak kissé dühös lett, és így szólt: „Uram, tegyen végre valami jót is az életében! Menjen el, húzzon ki egy családot a bajból, és jobban lesz!”. A dúsgazdag ember először kissé felháborodott. Azt várta, hogy szanatóriumba küldik, meditációs gyakorlatokat tanítanak neki. Ám lassanként rájött, hogy a pszichiáternek valószínűleg igaza van. Keresett egy nagy nyomorban élő családot. Napokon át fáradozott azon, hogy – a pénzét sem sajnálva – segítsen rajtuk. Amikor a megfeszített munkával eltöltött napok után sikerült helyrehoznia az életüket, a lakáshelyzetüket, munkát talált a szülőknek, egészségügyi ellátást szervezett a nagymamának, holtfáradtan, de nagyon könnyű és vidám szívvel ért haza. Olyan nagy békességben aludt egész éjszaka, mint már évek óta nem.

Az egész magyar társadalmat gyógyítaná, ha tudnánk tenni a legszegényebbekért. 

– „Nekünk is végig kell járnunk keresztutunkat. Az élet szenvedései, csalódásai, keserűségei mindegyikünket utolérnek, senkit sem kerülnek el. Ezt a keresztet a Megváltó nyomában nekünk is hordoznunk kell.” Húsvét mennyiben adhat nekünk erőt mindehhez? 

Megtalálni az Istent

– Az Egyesült Államokban egy diák katolikus egyetemre járt, ahol egy jezsuita atya is tanította. A fiatalember ateista volt. Az órák alatt nagyon gyakran közbeszólt, vitázott, gúnyos megjegyzéseket tett. Egy alkalommal bement az atyához, és ezt a kérdést szegezte neki: „Mit gondol, rá fogok-e találni én valaha is az Istenre?”. Az atya kissé ideges hangulatban volt, hallgatott, majd ezt mondta: „Nem, te soha nem fogsz rátalálni Istenre!”. A fiatalember megdöbbent. Az atya egy kis szünet után így folytatta: „Te soha nem fogsz rátalálni Istenre. Ő fog rád találni”. A fiatalember elment. Nem sokkal később rákos lett. Az első kezelések után kicsit jobb állapotba került, újra ott volt az egyetemi városban. Az atya akarta keresni, ám a fiatalember előbb kopogtatott nála. Azt mondta, hogy a betegsége elején kétségbeesett, haragudott mindenre és mindenkire. Azután eszébe jutott az atya valamelyik órán elhangzott egyik mondata: „Az életben az egyik legnagyobb tragédia az, ha valaki úgy megy keresztül rajta, hogy soha nem szeretett igazán. Vagy – ami nagyon hasonló ehhez – úgy, hogy senkinek nem fejezte ki a szeretetét.” A fiatalember rájött, hogy ez mennyire igaz, és elhatározta, hogy a legnehezebbel kezdi: az apjával. Az apja épp újságot olvasott. Ő odaállt eléje és azt mondta: „Apa, valami fontosat szeretnék neked mondani.” Az apja meg se moccant, csak mormogott valamit, és tovább olvasta az újságot. A fiatalember folytatta: „Apa, szeretném neked elmondani, hogy mennyi mindenért hálás vagyok neked, hogy mennyi mindenért tisztellek… és hogy nagyon szeretlek.” Az apa kiejtette a kezéből az újságot. Lassan felállt, odalépett a fiához, aztán átölelte. Perceken át szorította magához. Végigbeszélték a fél éjszakát. A fiatalember így fejezte be az elbeszélését az atyának: „Rájöttem, hogy Isten nem úgy segít rajtam, hogy megoldja a problémáimat úgy, ahogyan azt én elképzelem, hanem úgy, hogy rávezet a szeretet útjára. Valóban, rám talált.”

A nagyböjt alatt, a hosszú karantén idején Isten a szeretet útjára akar rávezetni mindannyiunkat, rá akarja vezetni a világot. Nem oldja meg minden problémánkat úgy, ahogyan azt mi elképzeljük, hanem hív minket a szeretet útjára, az önmagunk odaajándékozásának néha keskeny és meredek ösvényére. Annak lesz igazi húsvétja, aki rátalál erre az útra.

Mindannyian testvérek

– „Egy társadalom emberiességének legfőbb mércéje az, hogy hogyan bánik a szegénnyel, az időssel, a beteggel, a gyöngével.” (XVI. Benedek pápa) Ez az „emberiesség-mérce” a mai magyar társadalomban alacsony szintű. Mi szükséges ahhoz, hogy ez megváltozzon? Mit kellene tennie az ország vezetésének, a közösségeknek, az egyénnek? 

– Persze, hála Istennek, nagyon sok olyan ember van ma Magyarországon, aki nyitott szívű, jóindulatú és segítőkész. A nemrég meghirdetett Afrika-programunkra, amelynek a „Mindannyian testvérek” nevet adtuk, és amelynek a keretében elsőként egy kongói árvaháznak igyekeztünk segítséget nyújtani, és az egyházi iskoláink diákjait, az ő családjaikat szólítottuk meg, sokan reagáltak nyitott szívvel, nagylelkűen. Eddig hat és félmillió értékű adomány gyűlt össze, amelyből a nagy kongói háború miatt árván maradt gyerekek kapnak majd cipőt, ennivalót, ágyakat, új iskolatermet, padokat, játékokat, gyógyszereket. Sok jóakaratú ember is él körülöttünk. De természetesen még többre volna szükség. És szükség volna olyan, a szeretet fantáziájával teli vezetőkre, akik a sokakban szunnyadó jó szándékot jó irányba tudják terelni, meg tudják szervezni. 

– Tombol a Covid-járvány. Most még inkább szükség van/lenne arra, hogy hidakat építsünk egymáshoz, megfogjuk egymás kezét. Ön szerint ezekben a súlyos időkben melyek a legfontosabb erények, melyeket az emberfiának követnie kell(ene) nemtől, felekezettől, nemzetiségtől, pártállástól függetlenül?

 – Mindenekelőtt nagy hálával gondolok az orvosokra, az ápolókra, a tanárokra, a szociális területen dolgozókra és mindazokra, akik nagy odaadással szolgálják a felebarátaikat ezekben a nehéz időkben. A járvány ideje elcsendesedésre, gondolkodásra hív. Nem volt-e felszínes rohanás az életünk? Jó felé tart-e a világ? Mi az életem értelme, tartalma? A járvány arra is hív, hogy ne a magam bajára figyeljek elsősorban, hanem a nálam is nehezebb helyzetben lévőkre. 

– Ferenc pápa útmutatása szívet-lelket melenget: „Egyikünk sem sziget, nem önálló, nem független másoktól: a jövőt csak együtt építhetjük, úgy, hogy nem zárunk ki senkit.” Ez akár húsvéti fogadalomként is belénk épülhet(ne). 

– Igen, a járvány ideje azt a kérdést is felteszi nekünk, hogy jó-e az a világ, ahol egyre kevesebbek kezében halmozódik fel a Föld gazdagsága, ahol hat másodpercenként éhen hal egy kisgyermek, ahol a szexualitás bármilyen fajta kiélésének lassan semmifajta erkölcsi rend és eszmény nem szab korlátot. (Pedig jól tudjuk, hogy minden olyan társadalom elpusztult a történelem folyamán, amely erre az útra lépett.) Jó felé tart-e az a gazdag nyugati világ, ahol egyre kevesebb házasság kötődik, egyre kevesebb gyermek születik, ahol egy újfajta ’szentháromságot’ kezdenek tisztelni: az én-t, a magam-at és az egyén-t (I, me, self), amely mindenek felett áll?

Ferenc pápa írásai, szavai, gesztusai egy emberibb, szeretettel és igazsággal telibb világ hírnökei. Éljünk mi is úgy, hogy lelkünkben, családjainkban, tágabb környezetünkben több legyen az őszinte jóakarat, a derű, a szeretet. Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden szombathelyinek, minden kedves Olvasónak áldott húsvétot! Isten óvjon meg, áldjon meg mindannyiunkat!

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint