Kiss Mari: színházi élményt mindenkinek!

„Arra gondoltam, hogy indítsunk mozgalmat Szombathelyen és vonzáskörzetében azért, hogy minél többen eljuthassanak a Weöres Sándor Színházba! Tegyünk másokért, olyanokért, akik szerényebb anyagi helyzetben vannak. A nehezebb sorsú, tehetséges diákokért-fiatalokért, értelmiségiekért; ambiciózus középkorúakért, s idősebbekért, akik szomjazzák a színházi élményeket. Savariában vannak jól szituált emberek, hála Istennek, akik bizonyára szívesen megtennék azt a gesztust, hogy bérletet, bérleteket, színházjegyeket vásárolnak azoknak, akik amúgy nem jutnának el az előadásokra. Legyen ez egy teátrumi lánc! Hozzásegítelek ahhoz, hogy elmenj színházba! – jeligével”, vázolja föl szenvedélyesen Kiss Mari. „Magától értetődik, hogy jómagam is részt veszek ebben: bérlettel, színházjeggyel. Szombathely a kultúra városa, gyöngyszem, akárcsak a környezete, itt a nyugati határszélen. Elnézem a színházba jövő embereket, és szeretem, hogy itt még a nézők – különösképpen a hölgyek – szépen felöltöznek. S ez nem a luxusról szól, hanem az ünnepről. Ki-ki, ünneplőbe öltözteti a szívét, testét-lelkét, és úgy jön el. Ez öröm, mert hiszen olyan jó idejönni! Hát akkor senki ne is maradhasson igazi színházi élmény nélkül! Ennek a módját – magát a támogatói rendszert – jól ki kellene találni, s meg kellene valósítani még a következő szezon előtt, a bérletárusítás indulásakor. Hogy sokan, minél többen eljuthassanak a színházba! Úgy, hogy az semmiképpen ne legyen kellemetlen élmény annak, aki nem tudja megvenni a jegyet, a bérletet. Ám öröm tud lenni, azt gondolom, ha valaki kap ilyen lehetőséget. S boldogság tud lenni az is, ha az ember adhat. Legyünk őszinték: adni mindig sokkal nagyobb öröm. Például érzékelem, látom azt a gesztust a piacon is, amikor kitesznek ajándék zsömlyét, kiflit... Ugyanígy lehetne ajándék színházjegy, bérlet is! Lehet, hogy nem minden előadás fog tetszeni, ez természetes, de az biztos, hogy a Weöres Sándor Színház egészét tekintve nagyszerű, remek teátrum! Tehetséges fiatal művészekkel, akiknek szintén szükségük van arra, hogy érezzék a nézők figyelmét, támogatását. Szóval mélyen hiszem, hogy vannak olyanok, vállalkozók és mások is a városban, akik örömmel vesznek majd részt ebben a teátrumi mozgalomban, megengedhetnek maguknak ilyen nemes lépést. Csak éppen el kell indulni! Az is szép, hogyha aki ad, annak a nevét is megtudhatja az, aki megkapja a jegyet vagy a bérletet; de ha valaki inkognitóban szeretne maradni, természetesen szíve joga. Hiszen a jó szándék, a tett a lényeg. Szeretném, ha elindulhatna ez a széleskörű társadalmi összefogás!”

S hogyan, milyen érzés volt „hazajönnie”?  „Csodálatos! Már a vonaton találkoztam a régi kalauzokkal, akik a haverjaim. S aztán a taxisok… A város három év alatt mintha szebbé vált volna. Egyszerűen gyönyörű lett. Remélem, hogy Szombathely átvészeli a nehézségeket! Jó, hogy hetente legalább három napig nyitva tart a könyvtár. Annyira szeretek odajárni! A színházban a munkatársakkal nagyon örültünk egymásnak. Minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. A próbaidőszak komoly, izgalmas volt. Zsótér Sándor zsenije iránt nagy elismeréssel vagyok. Vele dolgozni valahol megtisztelő. Szeretném a közönség figyelmét is felhívni arra, hogy igen remek fiatal gárda van itt! Kíváncsian, teljes empátiával figyeltem őket. Feltétlen szeretetet kaptak tőlem. És ezt vissza is adták. A szerepemet, Kocsma Jennyt is igen szeretem. Izgalmas, kerek egész. Élmény. Meglepett, mikor Zsótér Sándor felkért rá, de azt gondoltam, hogy az én számból az, hogy „elmúlt bizony a régi szép idő”, jobban szíven üt talán, mintha az ember ezt harmincéves korában jelenti ki. Mert e mögött sok minden van. Örülök, hogy lesznek még előadások, februárban újítjuk föl, mikor a színház újra nyit. Bízom benne, hogy a nézők kíváncsiak rá.”

Akik látták, tanúsíthatják, kirobbanó formában van Kiss Mari, aki Budapesten két főszerepet is játszik. A Vígszínházban, illetve a Rózsavölgyi Szalonban. S hogy mi viszi-hajtja előre s egyre följebb? „A vágy, hogy legyenek találkozásaim darabokkal. S olyan szerepekkel, amiket én igazából sorsként kezelek. Olyan emberi sorsokkal szeretnék még találkozni, amelyek megmozgatnak engem, s megmozgatják a nézők szívét is.”

Szenkovits Péter

Fotó: Nagy Jácint