Lamantin: egy hétig szólt a dzsessz

Nem is volt rég, amikor dr. Nemény András polgármester kijelentette: Szombathely a kosárlabda fővárosa Magyarországon. Egy hétig ugyanezt el lehetett mondani a dzsesszre, hiszen mindenki itt volt, aki a műfajban számít ma az országban. A koncerteket a színház Krúdy Termében rendezték, a tanítás délelőttönként a zeneiskolában folyt. A nyitóest mindig a tanároké, így volt ez idén is. Nesztor Iván szombathelyi születésű dobtanár népzenei bemutatója volt a felvezetés, de utána már vérbeli jazzt hallhattunk a tanári kar előadásában. Nekem hiányzott Spányi Emil zongorista, aki játékával az eddigi években ízelítőt adott az nyugat-európai szintű jazzből, de a nyitókoncert így is sikeres volt. Minden évben nagy várakozás előzi meg a bluesnapot, idén az osztrák Raphael Wressnig és zenekara volt a fő produkció. Középpontban egy Hammond B-3-as orgona, amin Wressnig játszott, Enrico Crivellaro (I) gitározott és Eric Cisbani (I) dobolt. Ének nem volt, a gitár alárendelt szerepet játszott a koncert során, a blueshoz nem sok köze volt az egésznek, de a közönség nagy része kitűnően érezte magát, sőt tűzbe is jött. Egyfajta bulizene kerekedett, leginkább funkys ritmusalapon, ami épp ellenkezője annak, amit jónéhányan a bluesról gondoltunk eddig. Másnap a László Attila Fusion Circus nem okozott csalódást. Ha csak a fellépők névsorát nézzük (László Attila – gitár, Pecze Balázs – trombita, Soso Lakatos Sándor – szaxofon, Csapó Krisztián – harsona, Nagy János – zongora, Lattmann Béla – basszusgitár, Zombori Attila – dob), már világos, hogy élvonalbeli magyar jazzt hallunk. Így volt ez szerdán is, amikor a Modern Art Orchestra “Legendás Albumok” összeállítását hallgattuk. Ugyan Fekete Kovács Kornél úgy vezette fel a koncertet, hogy kicsikét átdolgozták, átgyúrták az eredeti amerikai zenéket, a hallgatók számára igen-igen hitelesnek tűnt a megszólalás, a hangszerelés. A csapatban (Fekete-Kovács Kornél – trombita, szárnykürt, Bacsó Kristóf – szaxofon, Korb Attila – harsona, Cseke Gábor – zongora, Barcza Horváth József – nagybőgő, Csízi László – dob) mindenki kitűnő muzsikus, de külön ki kell emelnem a szaxofonost: meggyőzőek voltak hosszú, ötletes, hibátlan, pontosan kifuttatott szólói. Amikor olvastam az előzetes híradásban, hogy európai világsztárok lépnek fel a fesztiválon, fából vaskarikának könyveltem ezt a kifejezést. De amikor másnap meghallottam a The Tony Lakatos Organizationt (Tony Lakatos – tenorszaxofon, Jean-Yves Jung – Hammond-orgona, Jean-Marc Robin – dob), megértettem, mit akartak közölni velünk. Tony Lakatost Nagykanizsán hallottam először legalább negyvenöt éve, azóta játéka finomodott, szólóinak spektruma szélesedett, a lírai mélységektől a tüzes szenvedélyességig terjed. Ilyen szinten virtuozitásról már nem beszélünk, mert az alap, viszont a feldolgozások rendkívüli eredetisége hamar átjött, holott, mint megtudtuk, a trió mindössze másfél éve alakult. Legszebb számuk a When i'm falling in love című örökzöld feldolgozása volt. Nálam ez vitte el a pálmát a fesztiválon. A Hammond-orgona kedvelői most egy másik hangszert hallottak – ez Premecz Mátyásé, aki többször volt már itt együttesével, a Kék Nyúllal, így ez az orgona is, mondhatni, visszatérő vendég Szombathelyen.

Lukács Miklós cimbalmos triója  (Lukács Miklós – cimbalom, Orbán György – nagybőgő, Baló István – dob) is kidolgozott, számos műfajt érintő, helyenként igen szenvedélyes koncertet adott, de aki hallotta őket Dresch Mihály szaxofonossal korábban, annak bizony hiányzott a szólóhangszer a csapat éléről.

Peltzer Géza
Fotó: a Lukács Miklós trió a Krúdy Klubban. Nagy Jácint