Láthatatlan vacsorán jártunk a látássérültek vasi egyesületénél

Bősze György, az egyesület elnöke köszönti a vendégeket, elmondja, hogy a Budapesten már régóta népszerű "Láthatatlan vacsorát" idén harmadszorra rendezik meg Szombathelyen. Egyre kevésbé érdeklődnek az emberek egymás iránt, ez a program – nem véletlenül célozva meg elsősorban azokat, akik munkájuk során kapcsolatba kerülnek látássérültekkel – érzékenyítő, szemléletformáló, de ugyanannyira önismereti élmény – hangsúlyozza György, majd hozzáteszi, hogy ne aggódjunk, látás nélkül is lehet jól enni, ő rá a bizonyíték. 

Bősze György egyesületi elnök (jobbról) köszöntöti a vacsoravendégeket

Mielőtt élesben kezdenénk, a látássérült Nagy Lászlóné Marika praktikákkal lát el minket, hogyan ne maradjunk éhesek a vacsora végére. Lássanak neki! – szól végül Bősze György, nem hagyva ki egy látással kapcsolatos szójátékot sem. Felkerülnek a szemkötők, és máris érezzük, hogy önismeret ez a javából, az egyik legfontosabb érzékszerv kikapcsolásával mindenki ügyetlen lesz, a kérdés, hogy mennyire: ez az asztaloknál felharsanó nevetésekkel mérhető. 

Ildikó előveszi a legnagyobb fakanalat, nehogy csaljunk

Első fogás a (forró) leves, a levestésztából ugyan kerül a tányérba is, de ha kicsit is rézsútosan tartjuk a tálat, és ez elég valószínű, jut belőle az asztalra is – szerencsére lemosható abrosszal terítettek. A biztonság kedvéért, ha partedlit nem is, de egy konyharuhát az ölembe terítek. 

Az első tájékozódások a terítéken

A levesestál keresésénél rájövünk, nem árt a kooperáció, asztalszomszédom nem emeli, de lassan tolja az edényt a hangom irányába, én magam felé húzom, reménykedve, hogy nem úszik még az asztalunk. Két kézzel oldalról érintve felmérem a levesetálat, a tányéromat szorosan hozzátolva merni is lehet, gyáva módon csak egy merítőkanállal, ki tudja, mikor lesz színültig – sokan nem riadnak vissza az ujjuk tányérba lógatásától sem. Gyuri közben körbe-körbejár, érdeklődik, hogyan haladunk, egy-két poénnal biztatja is a vacsoravendégeket, akik vidáman küzdenek, mint malac a jégen. 

A láthatatlan vacsorán sokat segít a kooperáció

A második fogás rántott sertés- és csirkeszelet rizzsel, uborkával, az étkezési kultúráról gondoltak ezen a ponton kicsit meglódulnak a szabadság felé: késsel és villával lokalizáljuk a hússzeletet (na jó, egyszer kézzel is), a rizst, felidézve Marika néni tanácsait, a tányér közepe felé terelgetve tesszük a villára, így kevesebb jut az ölünkbe – de ne legyenek illúzióink, oda is kerül belőle.

Hol a merőkanál?

Vagy túl nagy falat jut a szánkhoz, vagy üres villa koccan a foghoz, végül azért ügyesen jóllakunk, és annyira koncentrálunk, hogy már alig hiányzik az étel látványa. Méretes a hússzelet, a maradékot felajánlom a fotós kollégának, megeheti, ha megtalálja, poénkodom nagy garral, és vakmerőn nekifogok a gyümölcslé pohárba öntésének. A feladat összetett: egyrészt meg kell találni az italosüveget az asztalon, meg kell győződni, hogy ebben az van-e, amit inni szeretnénk, és meg kell találni a saját poharat, ami vakon nem is olyan egyszerű.

Néha ér kézzel tájékozódni

Öntés közben az emlékezetemre támaszkodom, kábé mennyi ideig szoktam egy pohárba folyadékot önteni – végül színültig megy, de sikerül, szemben a szomszédos asztallal, ahol ketten küzdenek egy kóla kiöntésével, biztosan tartva az üveget stabilan öntik az üdítőt át a pohár fölött – az asztalra.

A kudarc vidám pillanatai

A hangulat, ahogy a hangok hirdetik, egyre fokozódik, a desszertet, a somlói galuskát már felszabadultan és gyorsabban fogyasztjuk, hiszen csak páran látják körülöttünk, hogy sűrűn törölgetjük magunkról a csokoládéöntetet.

A hölgyek virágot kapnak

Amikor végül lekerülnek a szemkötők, a hirtelen fény nem várt módon zavarja a szemet, aztán kitisztul a kép, és elénk tárul a látvány, mit is hagytunk az asztalon. A komfortzóna sikeres átlépése, mint közösségi élmény egyszerre megnyitja az embereket: az asztaltárságokban felszabadult beszélgetés veszi kezdetét, a személyesebb dolgok is szóba kerülnek. 

A hirtelen fény bántja a szemet

Az első gondolatunk akörül forog, mennyi minden van még, ami más gyakorlatot kíván vak és gyengénlátó társainktól, a második pedig, hogy mennyi humorral, kedvességgel és életszeretettel élik meg ezt az érintettek, akikkel ezen az estén a vasi egyesület közösségi terében találkoztunk. 

Marika néni Braille-írásos névjegyeket készít a vendégeknek

A hölgyvendégek búcsúzóul egy-egy szál fehér tulipánt kapnak, a társaság pedig dicséretet: egész szép rendet hagyunk magunk után  – volt már olyan láthatatlan vacsora is, aminek végén Potter, Bősze György vakvezető kutyája is jóllakott az asztal alól. 

Tar Patrícia
Fotó: Nagy Jácint