Az ember a természetnek egy porszeme

„Szegény tűzoltócsalád második fiaként születtem. Életem legelső meghatározó eseménye, hogy tagja lehettem a szombathelyi püspökség által fenntartott százhúsz tagú énekkarnak, a Scola Cantorum Sabariensis-nek, ami dr. Werner Alajos karnagy keze alatt működött. Amikor 1939-ben Magyarország rövid időre visszakapta Erdély észak-nyugati részét, Nagyváradon és Kolozsváron adott koncertet a kórus. A forró fogadtatás, az előadások hangulata meghatározó élményemmé vált nyolc-kilencévesen. Életem második mérföldköve, mikor apám hazajött, kezében a Vasvármegyével, amiben egy hirdetésre figyelt föl. Azt kérdezte tőlem: ’Fiam, akarsz-e órásinas lenni?’. Tizennégy évesen fogalmam nem volt róla, mi fán terem az. ’Próbáljuk meg!’, vágtam rá. Ligeti Lajos órásmester Kossuth Lajos utcai műhelyébe kerültem. Hároméves tanoncidő letöltése után kitűnően vizsgáztam, majd Csornán lettem órássegéd. De jött a Rákosi-korszak; vége lett a magániparnak… A harmadik állomásom: a szombathelyi cipőgyár. Raktári munkás lettem. De mivel gyenge fizikumú voltam, ezért gépésztechnikusnak tanultam. Négy esztendő elteltével megszereztem az oklevelet, az üzemfenntartási osztályra kerültem. Végigjártam a ranglétrát. Végtelenül szerettem ott. Karbantartás-vezető lettem, utóbb üzemfenntartási osztályvezető. Hetvenöt bevezetett újításom volt, közte egy nemzetközi szabadalmam. Harminchárom esztendőt húztam le a gyárban. 

A negyedik fontos történés: befogadott a Derkovits Képzőművészeti Kör. Radnóti Kovács Árpád és Burány Nándor festőművészeknek köszönhetően csodálatos dolgokat tanultunk. Lelkesen, boldogan alkottunk. Megalakítottuk a Vasi Műhelyt. Nagyszerű volt a közös munka az MMIK-ban. Megismerkedtem Várkonyi György művészettörténésszel, a múzeum alkalmazottjával, aki látott bennem spirituszt.

Az ötödik, nyugodtan nevezhetem így, csoda: Szombathely városa elhatározta, hogy képtárat épít. Ehhez nyilvánvalóan alkotások kellettek. A Derkovits-emlékházban iszonyatos környezetben voltak fölhalmozva szörnyű állapotban lévő művek, melyek a város tulajdonát képezték. Várkonyi Gyuri segítségével béreltem egy műhelyt/műtermet a Szűrcsapó utca 24-es számú, kilencemeletes ház tetőterében. Százhúsz-száznegyven restaurálandó képet kellett rendbe tennem a képtár nyitásáig, mintegy két és fél év alatt. Szabadidőmben, délutánonként. Szenzációs korszak volt!

A Képtárnak restaurátorra volt szüksége. Mivel a szakavatottak tapasztalták, miként dolgoztam, hiszen valamennyi általam restaurált alkotást zsűriztek, alkalmasnak találtak arra, hogy a Képtár első restaurátora legyek. A kulturális minisztérium kikért a könnyűiparitól, s megkezdtem az ottani fantasztikus huszonhét évemet. Hiteles adat: 1292 műtárgyat restauráltam. Volt, amelyikkel csak néhány órányi, de akadt, amivel másfél évnyi munkám volt. Fölvettek a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. Saját műveimből – festményeimből, plasztikáimból – számtalan kiállítást rendeztek Szombathelyen, a megyében, az országban; Erdélyben, Németországban. Tagjává fogadott a Művészeti Alap. Elismert a szülővárosom, a megye, a Kulturális Minisztérium. 
S hogy alkotás közben fogta-e a kezemet a Jóisten? Katolikus családba születtem, megkereszteltek, bérmáltak és így tovább. Ám a hitem nem vak, nem egekbe pislogó ájtatosság, hanem fegyelmezett. Isten-tisztelet a természetszereteten keresztül. Mert az rendkívül fontos: a természetnek egy porszeme az ember. Ennek tudata teremtett bennem olyan magatartást, vallási nézetet, hogy képes legyek a valós élet emberi megítélésére, viselésére. És ez vezetett oda – nem tudom hányadik csodája az életemnek –, hogy sok megbízást kaptam templomi restaurálásokra, egyházi intézményekbe festmények készítésére. Igen, fogta a kezemet a Jóisten. És lelkileg segít(ett).”

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint