Mert mégis ott él bennünk a remény

„Büszkeség, fájdalom, öröm, derű, elmélkedés, humor – mindezt megtalálhatjuk Bartók zenéjében, és megfogalmazásuk mindig lenyűgöző, a legrövidebb, legtömörebb, mindössze néhány ütemből álló darabban éppúgy, mint a legterjedelmesebb szimfonikus és kamara művekben”, fogalmazott Menuhin. (Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis: Az ember zenéje, fordította: Dávid Gábor – Zeneműkiadó, Budapest; 1981) Akkor vajon mi az oka annak, hogy Bartók Béla a saját hazájában – a halála után hetvenhét évvel – mégsem közkincs?
Mindezekről is morfondírozhattunk múlt pénteken a Bartók Teremben, ahol a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar soros tavaszi bérletes koncertjén két Bartók-mű is szerepelt. A Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjas Vajda Gergely vezényelt. A Magyar képek című zenekari mű – Este a székelyeknél, Medvetánc, Melódia, Kicsit ázottan, Ürögi kanásztánc – csendült föl elsőként. Megerősített bennünket, bármi történik is mostanság e honban, mindezzel együtt: itthon lenni jó!

Kocsis Zoltán (1952-2016) kétszeres Kossuth-díjas, Bartók-Pásztory-díjas zongoraművész, karmester, zeneszerző egyik legfőbb küldetésének tartotta Bartók Béla életművének ápolását, szellemiségének közvetítését a következő generációk felé. Nem mellékesen: „sasszeme” volt. Ugyanis ő fedezte fel Berecz Mihály (1997) zongoraművészt, aki a mostani koncerten a másodikként elhangzott Bartók-művet – a III. zongoraversenyt – játszotta. 2013-ban, az akkor tizenhat éves Berecz Mihály Ravel G-dúr zongoraversenyét a budapesti Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében Kocsis Zoltán vezényletével mutatta be. A siker szárnyakat adott neki; meglódulhatott a karrierje. Koncertsorozatai következtek. 2017-től Londonban, a Királyi Zeneakadémián tanul, nemzetközi mesterkurzusokon „építkezik”. 

A most huszonöt esztendős virtuóz Bartók E-dúr (a III. számút így is nevezik) zongoraversenyét érzékenyen-líraian, a szombathelyi szimfonikusokkal eggyé forrva szólaltatta meg. Bartók Béla 1945-ben New Yorkban, már nagybetegen, nem sokkal a halála előtt komponálta, s feleségének, Pásztory Dittának ajánlotta a művet. „E ’végakarata’ különös, új harmóniában oldja fel egész életművének konfliktusait”; jellemzi a zenetudomány. Megnyugvás? Béke? Merthogy igenis léteznie kell magasabb rendű, örök igazságnak, tisztaságnak.     

A ráadásszámában Berecz Mihály minden kétséget kizáróan (újfent) nyomatékosította: energiaforrása kiapadhatatlan.

A koncert-est második felében a Savaria Szimfonikusoknak – különösen is Pálkövi Dániel kürtművésznek – s Vajda Gergely dirigensnek jutott a főszerep. Az osztrák Anton Bruckner (1824-1896) – meglehet: a legnépszerűbbnek tartott – IV. szimfóniáját elevenítették meg hihetetlen sodrással. Ha az iménti Bartók-mű a végső megnyugvást, a mindenséggel való egyetemes harmóniát sugallta, akkor ez a Bruckner-alkotás, vagy legalábbis annak zárótétele végítéletként fogható föl. Bele is remegett a Bartók Terem rendesen. Az erősen foghíjas nézőtérről most ne elmélkedjünk; viszont bennünket, akik ott voltunk, átjárhatott a szenvedélyek izzása. Egyébiránt Bruckner eredetileg népünnepély-szerűen zárta művét 1874-ben. 1880 tájban változtatta apokaliptikussá, borzalmakat is idéző látomássá. Bármit sejtett, érzett, azért ez, 2022 májusában, alaposan szíven üti az ember(isége)t. Ám istenigazából mégsem taglóz le, nem ránt végérvényesen a mélybe. Mert mégis ott bujkál benne: a remény. Kürtszignál indít; küzdelemre serkent.  Kürtszignál zár; véget ér(het) a háború! Ezt belehallja, bele akarja hallani az emberfia. Ennyi, ugye, jár nekünk?! 

Yehudi Menuhin ekként jellemezte Anton Brucknert: „Egyszerű ember volt, határtalan ihlettel, kilenc szimfóniája és sok miséje falusias, elégikusan tiszta. A bachi hagyományt követte, amelyben a komponista Isten szolgája.” És az emberé. Akárcsak a mi Bartók Bélánk. De jó is volna, ha ezt egyre többen és többen kapiskálnák! 

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint