Móri Csaba: A dzsungeltől A Pál utcaiakig

Dunaújvárosban, kilencéves kislegényként termett a színpadon, a Vasas Néptánc Együttes utánpótlás-csapatának tagjaként. Ha nem is vált a tánc rabjává, de annyira azért megszerette, hogy kamaszként az őt sem kímélő „nihilizmus-érzet” sem hagyatta vele abba. (Meg a szülői ráhatás: „Fiam, ha valamit elkezdtél, akkor…”) Útja a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatára vezetett, majd a Novák Ferenc (Tata) nevével fémjelzett Honvéd Művészegyüttesben töltött négy esztendőt. Bejárták a fél világot. Egyik alapítója a dunaújvárosi Bartók Táncszínháznak (1999), ahol majd’ másfél évtizedet töltött. „Néptánc alapú, komplex színházi alkotásokat hoztunk létre az ottani teátrum tánckaraként, nem egyszer a színészcsapattal közösen. Ám a 2013-as művészeti vezetői váltást követően az új vezető – bevett szokás szerint – odahozta a saját embereit, mi pedig mehettünk, amerre láttunk…”. Ekkor fölcsapott vándorteátristának, gyerekdarabokkal járta az országot Tihanyi Tóth Csaba társulatával, ám mindez „vékonyka jégnek” számított anyagilag, szakmailag egyaránt.  

2014-ben válogatást hirdetett a Weöres Sándor Színház Dés László/Geszti Péter/Békés Pál A dzsungel könyve című musicaljéhez (Horgas Ádám rendezte). Csaba eredetileg a táncos barátját kísérte el a castingra, ám végül mindketten bekerültek a produkcióba. „Végre megint táncolhattunk. Remek hangulatúak voltak a próbák, Bodor Johanna koreográfus kérte a segítségemet, ami igen jólesett. Rengeteget ’ötleteltünk’. A második felvonás nyitányaként volt egy botos tánc; néptáncosokként, szerénytelenség nélkül állíthatom, igen jól ’botoltunk”. Élveztem az egészet. Közben szerelembe estem itt. Miután A dzsungel-lel végeztünk, különféle külsős munkákat kaptam a színházban. Például a Koltai Róbert rendezte Én és a kisöcsémben nem is táncok, inkább mozgások voltak, amiket én úgymond felügyelhettem. Később ’jött’ A padlás, de mert rám abban nem volt szükség, ezért egy ideig Olaszországban, Páduában bumerángot árultam vásárokban. Izgalmas volt. Réthly Attila rendező szombathelyi nyári produkciója következett, a Nem fizetek! (2016), amiben kellékesként ténykedtem. Ezután merült föl a színházban, hogy szükség lenne főállású kellékesre. Fölvennének rendes állományba, havi fizetéssel. Persze, hogy érdekelt. Pár évig ’kellékeztem’. Hát, nem kellemes meló. Kora reggeltől késő estig készenlétben kell állni. Vannak ugyan kevésbé húzós produkciók is, de én olyat nem tudtam kifogni… Közben egyszer-egyszer rendezőasszisztens voltam. Olykor statiszta-szerepekben bejöttem a színpadra, majd kimentem… Utóbb ügyelő lettem, amit viszont igen élveztem. Hogy mi is a feladata az ügyelőnek? Ő az, aki átlátja az egész előadás rendszerét. Miután megvan a bemutató, attól kezdve ő felel mindenért. Tényleg mindenért! S bár én is a másik oldalról, a színpadról jövök, mint egykori táncos, és megfelelő mértékben magam is egoista meg makacs vagyok, de ezeket el tudtam felejteni. Nem az (volt) a fontos, hogy én mit szeretnék, hanem az, hogy a produkciót szolgálja minden. Bányai Kelemen Barna fogalmazta meg egyszer, amikor a Mágnás Miskát ügyeltem (meg szereplő is voltam benne), előfordult, hogy naponta kétszer játszottuk az igen hosszú, három felvonásos előadást, szóval Barna mondta: Kecsa – ez a becenevem –, te úgy tudsz hívni bennünket előadásra akkor is, amikor már nem is tudom, hányadik duplát játsszuk, hogy egyszerűen van kedvem menni a színpadra.”

Csaba elvégezte a színháztechnikus-szcenikus szakot a Színművészeti Egyetemen. „Igazából A Pál utcai fiúk volt az első előadás, amiben szcenikusként vettem részt. A díszleteknél, mint kivitelezőnek, arra is ügyelnem, ügyelnünk kellett, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Például ne essenek le a srácok a grundon a farakásokról, vagy hogyan lesz vizes Nemecsek meg a két Pásztor: a szárazjegezés sem akármi… Ugyanazt éreztem, mint anno A dzsungel könyvénél. Végig azon izgultam, hogy a közönség lássa, érezze, mekkora erők feszülnek most itt!” 

Szenkovits Péter   
Fotó: Nagy Jácint