Pazar páros: Ki igaz, és ki hamis?

Korcsok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés. Tessék választani! Hogy tele a nadrág, s nem merünk önmagunk lenni? Bólogató-jánosokként kerülünk mindennemű konfliktust, konfrontációt, mert így kényelmesebb, kifizetődöbb, hasznosabb? Boldogulni, élni – nyelni kell? Meddig?

Pazar páros a Hernádi-Kern. Stephen Sachs Valódi hamisítvány című vígjátékában is, Valló Péter rendezésében, a Megyeháza udvarán. (Az Orlai Produkciós Iroda és a Weöres Sándor Színház égisze alatt.) Égető szükségünk van a két jeles színművész sziporkázására. Gyógyterápiájára. Öt plusz egy (pót) savariai előadásukra pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket. Ennyire vágytunk/vágyunk ebben a tikkasztó, (élet)veszélyes aszályban arra, hogy végre-valahára megöntözzék a lelkünket.

Most is, mint eddig mindahányszor, igazi, őszinte, valós tükröt tartanak (f)elénk. Mesterkéletlenül. Szennyezetlenül. Makulátlanul. Vígjátékkal. Na és? Csevegés-csacsogás is lehet élesztő/ébresztő, ha van mögöttese. Tartalma. Mondandója. Üzenete. Aranyfedezete. Történetesen pincérnő, egy „senki” és művészettörténész, egy „valaki”  találkozásának. Festménybecslés ürügyén. Miközben Hernádi Judit és Kern András csillámló bolondozás-zuhataga alatt kiderül: ott az emberi mélység. A maga tisztaságával. És, hát persze, az egyre folytogatóbb légszomjjal. Ki kicsoda is valójában? Az első, de még akár a tizedik benyomás, „blikk” szintúgy fals, megtévesztő (lehet). Előítéletek csapdájában vergődünk. Álszenteskedünk. Hitegetejük, átejtjük, becsapjuk önmagunkat. Ezt közvetítjük, sugározzuk (?) a szűkebb-tágabb környezetünk felé. Miközben velem, velünk még ennél sokkal pimaszabbul – galádabbul – bánnak. Ördögi praktikákkal informálnak, vezetnek félre. Ez a korcsok, a pszichopaták, a világot elpusztítani szándékozók virágkora.

Hernádi Judit és Kern András életpályája, benne e mostani Maude és Lionel alakítással is, példa arra, hogy ne szégyelljünk önmagunk lenni. Merjük, próbáljuk igazzá formálni énünket. Létünket. Környezetünket. Nyissunk mások felé. Ne vegyük halálosan komolyan magunkat, mert még úgy találnánk maradni. Kacagjuk ki az ostobaságainkat. S legyünk nagvonalúak, elegánsak: tudjunk megbocsátani másoknak. Fogjuk meg egymás kezét. Rajtunk múlik: korcsok leszünk, vagy szabadok?        

Szenkovits Péter

Fotó: Mészáros Zsolt/WSSZ