Peltzer Géza: én még hihetem, hogy milyen jó is volt

– Hogyan kerül egy pilisborosjenői sváb Szombathelyre?

– Úgy, hogy erdészeti egyetemre jelentkeztem, és ott, Sopronban ismerkedtem meg az első feleségemmel, aki csepregi. Így aztán itt ragadtam Vas megyében, és most már régóta szombathelyinek számítok. Egyébként édesapám akart erdész lenni, de én lettem végül erdőmérnök. Azonban elhagytam a pályát, mert csalódtam benne, mivel irodai munka, és így nem volt szabad, mint az erdészeké.

– A zene mikor jött?

– Mindig is zenéltem, folyamatosan, sváb faluban mindenki játszik valamilyen hangszeren, általában trombitálnak, én zongorázni szerettem volna, de végül a harmonika jutott, amit nagyon utáltam, mert akkor a beatkorszak zajlott, mindenki Stonest és Beatlest játszott, ráadásul marha nehéz volt, főleg gyerekként cipelni a zeneiskolába. Most viszont a reneszánszát éli. Amúgy filmzenét szerettem volna írni, a pilisborosjenői Morricone akartam lenni. 15 évesen írtam egy levelet a Magyar Filmgyártó Vállalatnak, hogy szeretnék filmzenét írni nekik, de képzeld el, nem válaszoltak, el is ment a kedvem.

– Az újságírásra mikor kaptál rá?

– Azt is a zene hozta. A kilencvenes években elindult a Vasvármegye (előbb napi- aztán hetilapként), egy koncertről írtam egy kis szösszenetet, és bevittem a szerkesztőségbe. Valószínűleg emberhiánnyal küzdöttek, mert azt mondták, maradjak ott, és írjak. Amikor megszűnt a lap, akkor 1993-ban a Vas Népéhez kerültem, jó korszak volt, azt írtunk, amit akartunk, minden megjelent. A szép korszak a 2000-es évek elejéig tartott, a német tulajdonos a számokat nézte, a tartalmat a szakemberekre bízta. A jelenlegi helyzetet már megfogalmaztam egy korábbi beszélgetésben: pártlap volt, pártlap lett, annyira nem tudok lojális lenni velük, hatvanévesen kirúgtak. Nálunk még a riport volt a csúcs, nem a sajtótájékoztató, minden témát igyekeztünk feldolgozni, utóbb kezembe került egy régi írásom, az volt a címe: Drogozik a gyerek, és a dizájner drogok veszélyességéről szólt, amiket nem lehet könnyen betiltani. Körbejártam, és ütősre sikerült, pedig nem volt szakterületem. Volt két emlékezetes bakim is, mert ugye csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Az utolsó oldalt kellett megtölteni ügyeletesként, és az utolsó üres helyre kínomban beraktam, hogy a Domus élelmiszerboltban holnaptól átveszik a 0,75 borosüvegeket. Másnap felhívott a boltvezető, hogy Géza, honnan vette ezt? Kinn állnak az alkoholisták tömött szatyrokkal, és mindenki minket szid, mert ők a Vas Népében olvasták, így biztos igaz. Hétközben újságot írtam, szombat-vasárnap pedig űztem az ipart, két végéről égettem a gyertyát. Most nyugdíjasként teszem ugyanezt. 22 év után, nyugdíj előtt három évvel rúgtak ki a laptól – ilyent még a kommunisták sem csináltak –, akkor valójában velem jót tettek. Bekerültem a színházba három darabba, beépültem zenei közösségekbe, ahol tudtam folyamatosan játszani. 

– Mit szóltak a zenésztársak ahhoz, hogy hírlapíró lettél?

– A pályatársak koncertjeire nem mentem el, ha saját fellépésről volt szó, akkor egy szűkszavú beszámolót írtam, kritika nélkül, mert azért a többiek öltek volna meg, a dicséretért meg a közönség. A zenésztársadalom egyébként megijedt attól, hogy újságíró vagyok, ha megjelentem valahol, rögtön rémüldöztek. Jöttek oda, hogy nem kell ám írni róla, mert nem tudtunk próbálni, ez csak beugrás, és különben is, mit iszol. Zenekritikában hamar elértem a csúcsot, még a vasvármegyés korszakban, néhai Benkó Sándor érkezett a csapatával Szombathelyre, de azt kérte a főszerkesztőtől, hogy, ha lehet, ne Peltzer Géza írjon róla. Ezek után kaptam tőle meghívót a jubileumi koncertjükre.

– Mit szerettél játszani?

– A zenei adottságaimban legszebb a sokoldalúság, nem vagyok tanult zenész, de jártam zeneiskolába. Ausztriában léptem fel sokáig, ott egyre nagyobb igény van a német-sváb, harmonikázós népzenére. 15 évig játszottam bluest Báróval, a Masinával pár évig kvartettben jazzt nyomtunk, két-három éve csináltam egy jazz-rock csapatot, latin zenét is játszottam a Rubennel, a sanzon végig ott volt Meggie-vel majd később Korponay Zsófival. Most éppen újabb zenekar alakul, a harmincas évek gipsy-jazz vonalát visszük. És mellette vendéglátós zenészként azt játszottam, amit a közönség kért – azt annyira nem szerettem, 35 évnyi vendéglátózás után már csak arra koncentrálok, amit szeretek. 

– A város első sajtódíját kaptad, hogy fogadtad?

– Egy kicsit féltem, mert nem jó, ha az újságíró nem a szakmától, hanem a politikától kapja a díjat, mert azt mondják, hogy… – nem folytatom, mert nyilvánvaló. Én hét éve nem vagyok aktív, így nem mondhatják azt, hogy… Utána attól tartottam, hogy sokan gratulálnak, és a tizenötödiket már nem tudom illendően megköszönni. Azt is tudom, hogy a zenészeknél 10-ból 8 elismerés nem őszinte, és ez még jó arány. Ezért három napra elmentem Szombathelyről Pilisborosjenőre, erre ott is gratuláltak. Amikor visszajöttem, azt gondoltam, már mindenki elfelejtette, erre a Koprive-koncerten a műsorvezető bemondta a közönségnek. Most úgy vagyok vele, mégiscsak ez az első szombathelyi sajtódíj, azt tudom mondani, amit az átadón: milyen jó volt benne hinni. A sajtóban, a sajtószabadságban. Én még hihetek, megvannak az emlékeim. 

Fotó: Bonyhádi Zoltán/szombathely.hu