Szabó Tibor: Számunkra a haza az anyaország volt

– Huszonöt évesen jártam először Magyarországon… Erősen magyar érzelmű családba születtem, a szüleim értelemszerűen magyar iskolába járattak, így a magyarságtudat már gyermekként belém ivódott. Másfél éves koromig a szilágysági Kárásztelken éltünk, onnan kerültünk el – a Szatmárnémeti és Nagyvárad között fekvő – Nagykárolyba, egy mezei kisvárosba. Ott jártam az iskoláimat egészen az érettségiig. Apám a mezőgazdaságban dolgozott traktorosként, anyám a háztartást vezette. A család első generációs értelmiségije vagyok. Négyen voltunk testvérek, sajnos, az egyik húgom már nem él. Apám egyetlen fizetéséből szűkösen éltünk. Krumplit ettünk krumplival, sokféleképpen elkészítve, hiszen leleményes az ember. Így nem is utáltuk meg.
A magyar televíziót néztük, és amikor eldurvult a Ceausescu-rendszer, az ottani románok is azt nézték. (A román tévében naponta kétórás adás volt, abból másfél óra Ceausescu látogatásairól, beszédeiről szólt.) Nyilván sokan vágytak némi kulturális élményre, minimum egy jó filmre. 

– Gyerekkoromban mindenki beszélt a városban magyarul, a románok is. Sőt, ha az utcánkba költözött egy román család, a gyereknek hamar meg kellett tanulnia magyarul, hogy ha játszótársakat szerettek volna. Akkoriban a város lakosságának nyolcvan százaléka magyar volt, ma úgy fele-fele lehet az arány. Sajnos. A mindenkori román kormány száz éve következetesen románosít. A kommunista rendszer nagy iparosítása idején az új gyárakba román munkásokat hoztak Moldvából, Havasalföldről. Minket több száz kilométerre vittek katonának, s román ajkúakat hoztak a magyar vidékek laktanyáiba, újabban pedig ortodox kolostorokat és templomokat építenek a magyar többségű helyekre. 

– Anyai nagyszüleim – akik még a Trianon előtti Magyarországon születtek, őket is magyar állampolgárként kebelezte be, ragadta el Románia – szintén Nagykárolyba költöztek, mert mint korábbi nagygazdákat kisemmizték őket, lesöpörték a padlásukat. Egyszerűen már nem tudtak megélni a falujukban. Nagyapám egészen a haláláig őrzött egy régi, piros-fehér-zöld zászlót fönt a padláson, a nagy liszttároló egyik rejtett zugában. Ott volt a magyar nemzetiszínű lobogó. Meg a szívük is… Mikor meghaltak, nagynénémék sebtében adták el a házat, ráadásul románoknak, úgyhogy csak sejtésem van, hogy mi lehetett a sorsa a megtalált magyar zászlónak… Akkoriban nem tartózkodtam otthon, így elmulasztottam kimenekíteni azt az ereklyét. 
Apám kétszer vagy háromszor járt az anyaországban, de csak Mátészalkáig jutott, ahol a testvérbátyja élt. Az volt a napi szójárása: „Bezzeg a kis Magyarország!”. Hihetetlenül örült minden magyar sikernek, legyen az tudomány, kultúra, színház, sport. Folyamatosan könnybe lábadt szemmel emlegette Magyarországot, amikor az szóba került. Úgy halt meg, hogy soha nem látta Budapestet. Édesanyám velünk lakik Szombathelyen, ő is megkapta, pontosabban ő visszakapta a II. világháború során szerzett és utána elveszített magyar állampolgárságát. 

– A XXI. században, lehet, kicsit furcsán hangzik, s meg is ütközhetnek néhányan, ha azt mondom, hogy mi nem tekintettük Romániát a hazánknak. Számunkra a hazát mindig Magyarország jelentette. Odaát „csak” a szülőföldünk van, és volt egy lakóhelyünk, ahol éltünk, léteztünk. Abban a körben, amelyben én mozogtam, a döntő többség így gondolkodott. És mindannyian ide vágytunk. Ha nem is véglegesen, de idejönni, egy kicsit itthon lenni. Soha nem felejtem el, hogy a nyolcvanas években, amikor eldurvult az egész ottani helyzet, fölmásztunk Nagykároly legmagasabb épületének a tetejére, s onnan kémleltük a messzeséget, fürkésztük a tőlünk nyolc kilométerre lévő magyar határt. Hátha átlátunk a túloldalra. Ha szemmel nem is, de a lelkünkkel egészen biztosan átláttunk. 
                                                                         

Szenkovits Péter