Szabó Tibor: Találjuk meg közösen az igazat!

„Bár többször felmerült a nevem, hogy én lehetnék az, aki Jordán Tamás után kézbe veheti a színház irányítását, kellett a belső-külső biztatás ahhoz, hogy pályázzak. Amikor megírtam és beadtam a dolgozatomat, voltak olyanok is, akik kétségbe vonták a színházi ízlésemet. Boldogan lecsaptak rá, amikor azt írtam a pályázatomba, hogy népszínházat szeretnék. Na ugye, mondták, lesz itt gatyaletolás, zsinóros mente, uram-bátyám, s nagybajusz. Ők az addig itt eltöltött tizenkét év alatt vagy nem ismertek meg, vagy nem jó szándékkal gondolták s terjesztették ezt rólam. Nos, amikor népszínházról beszélek, arra gondolok, hogy az általunk létrehozott produkciókból mindenki kapjon valami kedvére valót. A közönség átnézi a bérletes eladások sorát, kíváncsi a szerzőre, a műfajra, az alkotókra, és a kínálat alapján mérlegel, hogy vegyen-e bérletet vagy ne. A mi törekvésünk az, hogy már egyazon produkción belül is eleget tegyünk többféle igénynek, hogy ugyanazt az előadást a vájtfülű éppúgy izgalmasnak tartsa, mint az, aki a hagyományosabb prezentációkat kedveli. Meglehet, ez csak álom, mindenesetre mi erre törekszünk. 

Az elmúlt első évad talán felvillantott már valamit abból, hogy mit is gondolok én a színházról. Az általam képviselt társulati eszmében lélek, gondolat, tehetség, jószándék, közlési vágy és igen, szenvedély is van. A legfőbb szempont a minőség. Nem teljesíthetünk egy bizonyos értékhatár alatt.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházat létrehozó Bocsárdi Lászlótól (1958) – aki aztán velünk, színészeivel együtt gyökeresen megreformálta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat is – eredeztethető az a színházi eszmény, amit én magamban hordozok. Amelynek alappillérei a fegyelem, a kölcsönös tiszteletet és a szakma iránti alázat. Amiről sokan és sokat szeretnek beszélni, csak hát az önzés, az úgynevezett  önmegvalósítás gyakran gátat szab annak, hogy alázattal viszonyuljanak a munkához, a kollégákhoz, a szakmához, a hivatásunkhoz, egyáltalán a szűkebb-tágabb környezetünkhöz.

Bocsárdihoz nyúlik vissza az általam meghirdetett testtudatosság is, mint színházi formanyelv, amit itt néha kifiguráznak (elmosolyodik), de ez engem egyáltalán nem bánt, mert tudom, miért fontos. Azért, mert elkerülhetetlen, hogy egy idő után a színészember azon kapja magát, hogy rutinszerűen végzi a mindennapi munkáját, a rá rótt feladatokat, és már nem igazán ambicionálja magát arra, hogy szakmailag megújuljon.

Itt kell megemlítenem Szerémi Zoltán (1955) kollégámat, aki talán joggal mondhatta magáról, hogy számára már nincs meglepetés és új ebben a szakmában. És lám: itt van ez a néhány fiatal alkotó, akik az elmúlt egy évben kerültek hozzánk, és Zoli lelkes, fel van tőlük villanyozva. Elmondta nekem, hogy már nem is remélte, hogy eljön még az életében az a pillanat, amikor kimegy a tapsra a társaival, s büszkeség tölti el, boldog. Ez most újra megtörtént vele. Meghatottság nélkül nem is tudok erről beszélni, mert ha valami, már ez megérte nekem, hogy ott vagyok, ahol.

Jó szívvel gondolok vissza arra, amikor a szombathelyi városvezetők és képviselők egyhangúan voksoltak az igazgatói kinevezésemre. Vallom és hirdetem, akár kérdezetlenül is, hogy a konszenzus híve vagyok. Mondják nekem, hogy a politikusok részéről ne reméljek konszenzust. Ennek ellenére hiszem és remélem, hogy ez mégis lehetséges. Emberi gesztusok kellenek. Az, hogy nézzek a szemébe a másiknak, aki ellenfelem ugyan, de nem ellenségem, és biztassam, üljünk már le, beszélgessünk kicsit. Hiszen vannak közös pontok az életünkben, amelyekért mind a ketten tenni akarunk. Te egy kicsit másképp, én is kicsit másképp. Jussunk már közös nevezőre! Tudatosítanunk kell magunkban és egymásban, hogy a közérdek fontosabb, mint a saját. Olyan világot élünk, ahol – mint már említettem – az önmegvalósítás a varázsszó. Mindenki önmagát akarja megvalósítani mindenáron, mindenek ellenére. Szerintem ez az egyik legnagyobb gond. Ezért is igyekszem mindig, mindenhol a konszenzust, az összhangot képviselni, tudatosítani. Számomra ez a járható út. Hiszen a színházon belül is rengetegféle gondolkodású, pártállású ember van, de kivétel nélkül egyet akarunk. Remélem. Arra ösztönzöm magunkat, hogy találjuk meg közösen az igazat.”

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint