Székely János: tanuljuk meg legyőzni a rosszat jóval

– Püspök Úr! A szomszédos Ukrajnában háború dúl, ártatlan emberek – gyerekek és felnőttek is – áldozatul esnek a kegyetlen agressziónak. Nem maradhatunk csendben, nem maradhatunk tétlenek. Mi múlik most rajtunk? Miként cselekedjünk helyesen? 

– Hatalmas tragédia az, ami a határainktól alig száz kilométerre történik. Emberek milliói menekülnek, családi otthonok, melyeket sokszor egy egész élet munkájával hoztak létre, percek alatt válnak semmivé, halottak és sebesültek ezrei-tízezrei… Az első és legfontosabb reakciónk az együttérzés és a segítés kell, hogy legyen, az imádság és a menekültek számára kitárt ajtók, a feléjük kinyíló szívek. Ezen a téren a magyar társadalom nagyon sokat tett és tesz. Köszönet mindazoknak, akik, gyakran éjt nappallá téve, szállították a menekülőket, készítették számukra a szálláshelyeket, osztották az élelmet, az ágyneműt, a ruhát, intézték a hivatalos ügyeket, kerestek munkát és befogadó iskolát, hallgatták meg a rémült, összetört szívű édesanyákat, feleségeket! Köszönet azoknak, akik adományaikkal segítettek, akik a veszélyt vállalva kivitték és kiviszik az élelmet és egyéb segítséget Kárpátaljára, Ukrajnába a rászorulóknak! Mindez, úgy gondolom, nagyon jót tett a sokszor túlságosan csak a bezárkózásra, a magunk féltésére felszólított társadalmunknak.

Természetesen elgondolkodhatunk azon is, hogy mi minden vezetett a háború kirobbanásához, és hogyan lehetett volna ezt elkerülni. Az egyház mindig is azt tanította és tanítja, hogy Isten egyik legfőbb ajándéka és szándéka a béke. A háború sohasem lehet a megfelelő módja a nemzetek közötti problémák megoldásának. Ugyanakkor az egyház arra is felhívja a figyelmet, hogy tartós béke csak az igazságosságra épülhet. Amíg a Földön hat másodpercenként éhen hal egy gyermek, amíg a Föld nyolc leggazdagabb emberének annyi vagyona van, mint a Föld népessége szegényebbik felének összesen, amíg olyan nagy népeknek, mint például a kurdoknak nincs saját országuk, addig nehezen képzelhető el tartós béke a világban. Az igazságosság magában foglalja a nemzetek jogainak – ezen belül a nemzeti kisebbségek jogainak – tiszteletben tartását, többek között annak a jognak a tiszteletben tartását, hogy minden nép és minden etnikai kisebbség szabadon használhassa a saját anyanyelvét, szervezhesse a maga oktatási rendszerét, ápolhassa a maga kultúráját. Az egyház a háborús agresszorral szembeni szankciókról azt tanítja, hogy helyes ilyen eszközöket alkalmazni, de csakis célzottan és rövid ideig. Fontos, hogy a szankciók ne széles néptömegeket sújtsanak, hanem a háborús agresszió felelőseit. Talán az emberiségnek azt a kérdést is fel kellene tennie, hogy hogyan lehet megváltoztatni olyan határokat, amelyeket valaha háborús erőviszonyok vagy esetleges történelmi tényezők húztak meg, de nem felelnek meg az etnikai, nyelvi és történelmi valóságnak. Lehetséges-e népszavazásokkal, a lakosság szándékának és nemzeti hovatartozásának figyelembe vételével megoldani olyan konfliktusokat, mint például a már említett kurd nép helyzete vagy Afrika számos konfliktusa, ahol az országhatárokat a valaha volt gyarmatosító hatalmak háborúi nyomán húzták meg? Az emberiségnek azt a kérdést is fel kellene tennie, hogy melyek azok a beavatkozások egy-egy ország belpolitikájába, amelyek sértik és veszélyeztetik az adott ország harmonikus fejlődését. Az ukrajnai tragédia arra is felhívja a figyelmünket, hogy milyen óriási a népek vezetőinek felelőssége. Mennyire fontos volna, hogy olyan vezetők álljanak az egyes népek élén, akik nem a gazdasági hasznot keresik más népek rovására, nem világbirodalmat akarnak építeni, akiknek lételeme az önmérséklet és az emberiesség.

A Szombathelyi Egyházmegye jelenleg elsősorban a Szombathelyi Annunciáta házban, a Ferences kollégiumban és a Celldömölki Kolostorban segíti a menekülteket. Örömmel fogadunk minden segítséget (élelmiszert, tisztálkodó szereket, gyermekeknek játékot, pelenkát, babakocsit, bébiételt, ezen kívül pedig önkéntes munkát). Nemrégiben két kisbuszt is tudtunk ajándékozni a kárpátaljai karitásznak, melyek segítségével szállítani tudják az adományokat, az élelmiszert a hirtelenében létesített ingyen konyhákhoz és szálláshelyekhez. Időről-időre újabb teherautókat tudunk küldeni Kárpátaljára, ezek megtöltéséhez is várjuk a felajánlásokat (elsősorban tartós élelmiszert, konzerveket, krumplit, hagymát, egyebet). Köszönjük minden befogadott család és a kárpátaljai karitász nevében is az eddig kapott rengeteg segítséget! 

– Krisztus a kereszten iszonyú kínok között szenvedett, mégis így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek!”. Mi hogyan viselhetjük el méltósággal szenvedéseinket a saját „keresztünkön”, e zűrzavaros, s nem egyszer kegyetlen XXI. században? S vajon a tudatlanság, a megvezetettség adhat-e felmentést a téves döntéseinkre, a félresiklott cselekedeteinkre? 

– Gandhi egy alkalommal, protestáns lelkésszel ment az úton. Elhaladtak egy útszéli kereszt mellett. Gandhi mélyen meghajolt a kereszt előtt. A lelkész meglepetve kérdezte, hogy nem keresztény létére miért teszi ezt. Gandhi ezt felelte: „A maguk keresztje egy nagyon fontos dologra tanítja az egész emberiséget. Arra, hogy csak a szeretettel vállalt szenvedés válthatja meg a világot.”

Jézus keresztje tanít mindannyiunkat. Tanít arra, hogy ne mindenáron ledobni akarjuk az életünk terheit. Ha valaki állandóan panaszkodik, állandóan szabadulni akar ezektől, az élete igazi terheit akkor sem tudja ledobni a válláról, csak kétszeresen nehezek lesznek. Ha tudjuk ezeket a terheket erős lélekkel, emelt fővel, hittel és szeretettel hordozni, tudjuk őket esetleg magunkhoz is ölelni, akkor ezek a terhek lassan átváltoznak. Igazi keresztekké lesznek. Emelni fognak minket. Tartást adnak az életünknek. Krisztushoz tesznek hasonlóvá, aki hordozta a világ terheit.

Krisztus végtelen szelídséggel vitte a keresztjét, viselte el sokak gyalázkodását. Tanítson az ő példája arra, hogy ha szenvedünk, ne legyünk ingerültté, ne keseredjünk meg. Inkább tanuljuk meg legyőzni a rosszat jóval, ahogyan Ő tette.

A társadalmunkban sok a félinformáció, a zűrzavar. Annyira bonyolulttá vált a világunk, hogy nehéz is eligazodni benne. A nagy zűrzavar közepette érdemes figyelnünk az idősek és a természet közelében élő emberek bölcsességére. Azoknak a hangjára, akik kapcsolatban vannak a múltjukkal, őrzik és ápolják a családi szálak kincsét, akik közel vannak a földhöz, és ezért közel vannak az Éghez is. 

– A „Szabadító Király”, azaz Jézus Krisztus győzelmet aratott a halál fölött. „Ezen túl Isten minden embernek megbocsát, aki hisz Őbenne, és új életet kér tőle.” De vajon mi lesz a hitetlenekkel, mi vár a nem igazakra?

 – Ne mondjuk ki túlságosan könnyen valakire azt, hogy hitetlen. Minden olyan ember, aki ha kell, képes önmagát zárójelbe tenni, aki tud megbocsátani, tud másért áldozatot hozni, aki tud lemondani a saját akaratáról vagy elképzeléséről valaki másnak az akaratáért és boldogságáért, minden ilyen ember hisz valamiben, ami nálánál nagyobb, amiért érdemes odaadnia az életét. Talán valamilyen intellektuális akadály, neveltetés, korszellem, vagy az Istenről kialakított valamilyen hamis kép miatt nem tekinti magát hívő embernek, valójában a lelke mélyén mégis ott van a derengő hit, a tudás és sejtés Valamiről, ami nálánál fontosabb, amiért ha kell, odaadja az életét.

A kórházi betegágyakon, a halál szent közelségében a legtöbb ember felteszi az élet nagy kérdéseit. Miért vagyok? Van-e folytatás, vagy a semmibe hullok? Honnan van a világ? Mi az értelme az emberi létnek? A betegágyon a legtöbb ember megsejti Isten közelségét. Imádkozik, hálát ad, kibékül. Eljut a bölcsességre, túllát a földi rácson (Ady).

Annyira tudunk majd a halál kapuján átélve Isten szeretetében részesedni, amennyire a földi életutunk folyamán megtanultuk a szeretet művészetét, amennyire tágassá tettük a szívünket. Ezért tragikus, ha valaki nem igaz, ha nem tanulja meg az önfeledtséget, nagylelkűséget, becsületességet. Nem fogja tudni befogadni, vagy csak nagyon kicsiny mértékben az isteni szeretetet, fényt, békességet. 

– A jövőt csak együtt építhetjük, úgy, hogy nem zárunk ki senkit”, szorgalmazza Ferenc pápa. Egyre inkább utópiának tűnnek a Szentatya szavai. De mégis: lát arra esélyt, hogy az emberek acsarkodás helyett megfogják egymás kezét? E honban, e földgolyón… Miben kellene változ(tat)nunk ahhoz, hogy „megszelídüljön” a szívünk? 

– Mennyire fontos volna, hogy igyekezzünk megérteni azt is, amivel nem értünk egyet! Mennyire fontos volna a családokban nem arra gondolni, hogy lecserélje valaki az élete társát, nem azon töprengeni, hogy vajon ő-e számomra az igazi, sokkal inkább azon, hogy vajon én az igazi vagyok-e az ő számára? Tudom-e őt valóban boldoggá tenni, segíteni az élete útján, képes vagyok-e széppé tenni az életét? Mennyire fontos volna tanulni a társadalmunkban is a másokat nem sértő, nem leminősítő, bölcs és szelíd kommunikációt!

Kívánok minden szombathelyinek, a régebb óta fiatal testvéreinknek, a gyerekeknek, a fiataloknak, a családjainknak áldott, derűs, húsvéti fényekkel teli ünnepet! Kívánom, hogy sejtsük meg egyre inkább az emberi élet végső, nagy távlatát, fedezzük fel egyre inkább, hogy szeretetre születtünk, arra, hogy ajándékká tegyük az életünket. Kívánom, hogy tudjunk úgy élni, hogy általunk szebbé, békésebbé, örömmel és szeretettel telibbé legyen a világ!

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint