Továbbálmodni a félbeszakított álmokat: a haláltáborba hurcolt szombathelyi zsidókra emlékeztek

Soha nem felejtünk

A Batthyányi téren Kardos Tamás fotóművész Memento című tárlata és Horváth Dániel hegedűjátéka fogadta a megemlékezésre érkezőket vasárnap délelőtt. Az imateremben elsőként Márkus Sándor, a Zsidó Hitközség örökös tiszteletbeli elnöke szólt a jelenlevőkhöz, emlékeztetve, hogy 78 évvel ezelőtt ebben a kis zsinagógában gyűlt össze a maroknyi megmaradt, gyászoló zsidó ember.  

Még nem tudták, hogyan fognak tudni tovább élni az elszenvedett borzalmak után, folytatta az elnök, de azt tudták, hogy nem felejthetnek. Ezért az "Isten különös kegyelméből, a halál völgyéből visszatért maroknyi megmaradtak" 78 éve alapítólevelet írtak, s megtartották az írást az Örökkévaló dicsőségére, ahogy az utánuk következő generáció is. "Soha nem felejtünk", hangsúlyozta Márkus Sándor, mártírjaink emlékét megőrizzük, és azt továbbadjuk fiainknak. Az alapítólevél örökre előírás marad, míg csak kisebbség és kisebbségi sors létezik ezen a Földön.

Ők még számok sem voltak

Prof. dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnökének levelét Merklin Ferenc olvasta fel: a levél megidézte a 80 évvel ezelőtti eseményeket, mikor ezekben a napokban már hetek óta teljes erővel folyt a vidéki zsidóság deportálása, 440 ezer embert hurcoltak el az auschwitzi haláltáborba – ebben a sorsban osztozott Szombathely zsidósága is. A szombathelyi közösség deportálása az utolsó fejezet egy hosszú folyamatnak, melynek első intézkedése egy ártatlannak tűnő döntés, a zsidó hallgatók számának korlátozása volt, mely végül az irtózatos népirtásig vezetett.

Semmi sem számított a zsidók korábbi történetéből, tetteiből, kultúrájából, mindent felülírt  a gyűlölet és a mohóság --  folytatódott a levél, felelevenítve a július 5-i napot, mikor a főként nőket, időseket és gyerekeket szállító szerelvények Kassánál elhagyták az országot. A haláltáborban, jórészt minden szelekció nélkül, egyenesen a gázkamrába kerültek, az SS nem is regisztrálta őket: Ők még számok sem voltak.

A hiány, amit a soá okozott a magyarságnak, máig érezhető, s számokban nem mérhető. "Az elhurcolt hittestvérekre kell emlékezünk ma", folytatódott a levél, "de emlékeznünk kell a nácik hazai kiszolgálóira is: bár ők már nincsenek közöttünk, de szeretném, ha eljönne az a pillanat, hogy az elkövetők leszármazottai előlépnének és elítélnék felmenőik tetteit, hogy a rémségek soha ne ismétlődhessenek meg.

Minden szombathelyi feladata, hogy az új generációk megismerjék a történelmet, hogy észrevegyék a jeleket, különösen ma, mikor megint magasra csapott a zsidógyűlölet, mikor erősödik az antiszemitizmus. Nem szabad, hogy hamis biztonságérzetünk legyen, nem szabad, hogy még egyszer előforduljon az a történelemben, ami  a népünkkel történt", hangsúlyozta az elnök. A pusztulás mellett meg kell mutatnunk a zsidó életet, kultúrát, annak minden gazdagságát: "Kötelességünk zsidóként megmaradni, kötelességünk továbbálmodni félbeszakított álmainkat" – zárta levelét.

Az igazság kimondása

"Van egy hang, amit, ha meghallok, ösztönösen összerezzenek és egy félelmetes, fájdalmas, kétségbeejtő érzés lesz úrrá rajtam. Éreztem ezt már gyerekként is, és érzem ezt a mai napig. Ez a hang a menetelő bakancsok csattogása. De míg gyerekként nem tudtam hozzákötni semmit, csak a nyers félelmet, mára szimbólumává vált bennem valaminek. Valaminek, ami borzasztó, ami megmagyarázhatatlan, ami embertelen. 

Talán, mert mostanra nem csak a földbe csapódó bakancsokat hallom, hanem ezzel egyidejűleg férficipők bizonytalan léptét, női cipők riadt kopogását, gyerekcipők rémült, szapora tipegését és régi, elnyűtt lábbelik beletörődő csoszogását is. 

Így, együtt látom a menetet, amelyben emberek indultak el, de kis idővel később már emberi mivoltuktól megfosztott vagy azt elvesztő élőlények, áldozatok és az őket terelő „fajtársak” menetelnek a semmibe bakancsokban, cipőkben. 

Ha pedig kitágítom a képet, akkor látom a menetet kíváncsian, vagy épp fásultan bámuló tekinteteket, akik magukban sajnálkoznak, vagy éppen elégedetten bólogatnak a résnyire elhúzott függönyök, felhúzott redőnyök mögül, hogy aztán a szobájuk biztonságába visszahúzódva, ne hallják többé a keményen kiabált parancsok, a sírás és a jajveszékelés egyvelegét, és mint egy rossz álmot, kitöröljék a fejükből az egészet." -- kezdte beszédét dr. Nemény András, Szombathely polgármestere, felidézve a menetet, mely kitörölhetetlen szégyent hagyott maga után városunk történelmében. 

Polgármesterként sokáig nem beszélt 1944 nyarának történéseiről, folytatta, vagy a szégyen, vagy a sebek feltépésének fájdalma okán, aztán rájött, az igazság kimondása az, amivel tartozunk magunknak és tartozunk az ártatlan áldozatoknak is. Az igazság, hogy Szombathely is azon városok közé tartozott, amelyik nem védte meg a polgárait, amelyik hagyta, hogy több mint 3000 tagját, köztük 613 gyereket a pusztulásba vigyenek.

S az ide vezető folyamatnak minden akkor élő ember a részese volt, hangsúlyozta, mindenki azon az úton járt, ami ide vezetett. Az elején vagy a végén, ordítva, masírozva, vagy némán, lehajtott fejjel, de mindenki ott volt. A fő felelős persze az akkori magyar állam volt, melynek emberei keltették fel, terelték össze, motozták meg megalázóan, verték, kínozták, és tették fel a halálvonatokra ugyanazokat a városlakókat, akiktől korábban vásároltak, vagy akikkel együtt dolgoztak, vagy akikkel a gyerekeik egy iskolába jártak.

"Nekünk, mai városlakóknak, tudnunk kell, egy város nemcsak falakból és kövekből, házakból és parkokból áll, hanem sokkal inkább emberekből. Emberekből, akik felelősek azért, amit tesznek és azért is amit megtehettek volna, ha lett volna hozzá elég bátorságuk." 
"Emlékezünk azokra, akik hozzáadtak Szombathely kulturális életéhez, segítették az egészségügyét, adakoztak a szegényeknek, akik épp úgy bosszankodtak és örültek, mint mindenki más, amikor a már akkor is folyton a kiesés ellen küzdő Haladás meccseit nézték.
És aztán emlékezzünk arra is, amikor ez a harmónia megbomlott, amikor mindenki által tudomásul vett törvények írták elő, hogy ember és ember nem egyelő többé.
Végül emlékezzünk arra, amikor a parancs arról szólt, hogy az ember már nem ember többé."

A héber „ólá” szó jelentése: „ami felmegy”, ebből ered a holokauszt szó, ami a teljesen elégő áldozatot jelenti, folytatta dr. Nemény András: aki teljesen elégett, az sehol nincs többé. A szó fizikai értelmében lehet, de amíg emlékeznek ránk, létezünk. 
Ők is itt vannak most, az én mondataimban, ebben a teremben, az önök szívében. A létező legjobb helyen. Ott, ahol a bakancsos, masírozó, erőszakos gazemberek soha többé nem érhetik el őket." -- zárta beszédét.

Egy nép áldozata

Dr. Székely János megyéspüspök a huszadik század két pusztító ideológiájáról, a kommunizmusról és a fasizmusról szólt, melyekben közös, hogy gyűlölték az Istent, és döbbenetes embertelenségbe fulladtak. "Ha elvész az Isten, elvész az ember is" – idézte II. János Pált, s minden ember végtelen értékességére, minden emberi élet szentségére hívta fel a figyelmet. A haláltáborok pokoli, szörnyű, istentelen, embertelen valósága örök felkiáltójel kell, hogy legyen, a mártírok élete nem fölöslegesen veszett el: amit átéltek, az az áldozat értelmében szent, hangsúlyozta, egy nép áldozata.

A megemlékező beszédeket Darvas István főrabbi vezette gyászszertartás követte, a gyászünnepség az áldozatok emlékfalánál, az egykori zsinagóga tövében koszorúzással zárult.

Tp

Fotók: Bonyhádi Zoltán