Tudatossággal és csipetnyi humorral a lelkünk egészségéért – L. Stipkovits Erika szakpszichológus Szombathelyen

Szerda délután fél ötre megtelt a szombathelyi Bartók Terem: a városi egészségnapok, melyet 28. alkalommal rendeztek meg, évről-évre érdekes és hasznos előadásokat, hiteles előadókat hoz el ingyenesen a szombathelyi közösségnek. Nem volt ez másként idén sem: dr. László Győző alpolgármester köszöntője és dr. Schifferné dr. Simich Rita, a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ Egészségfejlesztési Osztályának vezetője (az egészségfejlesztési irodák hálózatának létrehozásáról és funkciójáról szóló) előadása után L. Stipkovits Erika lépett a Bartók Terem színpadára.

A klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Személyiségfejlesztő Akadémia alapító-igazgatója remek előadást tartott, nem nélkülözve a lelki traumák, transzgenerációs hatások, azaz általában az élet súlyának elviselését is lehetővé tevő, önkritikát is megfogalmazó humort. 

Ami nem öl meg

Csecsemőkorunk óta reflektív kapcsolatban vagyunk a környezetünkkel, melynek hatására sémákat alakítunk ki, tudattalanul – hangzott el az „Ami nem öl meg – kéretlen örökségünk és önmagunk” címet viselő előadás bevezetőjében. A sémák idővel mintázategyüttessé alakulnak, és bizonyos helyzetekben újra és újra előjönnek: felidézik, aktiválják azokat az érzéseket, gondolatokat, élményeket, melyek az eredeti, a séma alapjául szolgáló szituáció(k)hoz kapcsolódtak.

Egy osztálytárs szúrós nézésétől eljuthat valaki odáig, hogy rossznak érzi magát – hiszen alkoholfüggő apja tekintetére adott reakciói hívódnak elő; az osztálytárs számára pedig éppen mártír anyjának viselkedését észlelheti, mozgathatja be a másik, látszólag indokolatlan, megrettenő viselkedésével – hangzott el egy példa, rávilágítva, hogy mennyi minden rejtőzhet egy konkrét helyzetre adott válaszaink, viselkedésünk mögött.

A legnehezebb örökség

A legnehezebb kéretlen örökségünk szüleink szülőtípusa – hívta fel a figyelmet L. Stipkovits Erika, mert tudattalanul, ha szelektíven is, mindannyian hordozzuk ezeket tovább, igaz, ritka a tiszta típus, na meg mindegyiknek van jó oldala, és azt is megnyugtató volt hallani, hogy „senki se direkt hülye”, a legideálisabb, „bátorító” vagy „elég jó” szülőnek senki sem születik, azért dolgozni kell, de ha valaki ismer olyan családot, ahol ez apának és anyának is sikerült, jelezze a szakpszichológusnak, mert annak tanulmányban a helye.

Szülőtípusunk egyébként nem a gyermekáldással alakul ki, ezt bizonyítja például a kísérlet, melyben játékbabát kell labirintuson átvezetni: a vizsgált személyek viselkedése nagy százalékban mutat analógiát azzal, ahogy később hús-vér gyermekükkel bánnak. A típusjegyek felismeréséhez pedig néha elegendő leülni egy családi vacsorához, és csak figyelni.

A mártír, az agresszor és a borostyán

Az előadásban itt a kilencféle szülőtípus ismertetése következett, a közönség pedig hol boldog félmosollyal, hol öniróniával konstatálta, bizony (vagy hál' Istennek) ő sem kivétel, amit ki nem állhat az anyjában, azzal előtte az anyja is pontosan így volt, csak ő a nagymamával hadakozott ez ügyben. A „mártír” szülő („miért nem tegnap hívtál, olyan rosszul voltam”) érzelmileg tart sakkban, bűntudatot kelt, mindenen megsértődik, majd a „némák estéjét” játssza; a „borostyán” túlfélt, s azt közvetíti, a világ veszélyes, majd mindent megtesz gyermeke helyett.

Ezt a típust hordozza, ha csak nyomokban is, az anyuka, aki joghurttal és kiskanállal rohangál a játszótéren gyermeke után, vagy többes számban fejezi ki magát  („jót aludtunk”, „jön a fogunk”), ha csemetéjéről nyilatkozik. A szélsőségesen borostyán szülők esetében sokszor olyan traumák állnak a háttérben, mint a múltban mélyre temetett, tudattalanul lappangó gyermekkori bántalmazás, melytől meg akarja óvni saját gyermekét.

A „szülősítő”, és ez a függő, beteg szülők esetében fordul gyakran elő, a gyermekre ruházza a gondoskodó szerepet, megfosztva őt gyermekkorától – és arra kárhoztatva, hogy felnőttkorában is örökre másokat szolgáljon. Az „idomár” két kifejezést ismer: kell és tökéletesen kell, perfekcionizmusával az a baj, hogy ő sem élvezi. A „jó fej” nevelés helyett haverkodik, szabályok, határok nincsenek a család életében, gyakran ez a típusú szülő áll a figyelem- és magatartászavaros gyermekek hátterében.

Az „agresszor” a bántalmazó szülő, a bántalmazásba a lelki, fizikai, érzelmi bántalmazáson túl az elhanyagolás és, ha a gyermek bántalmazás szemtanúja, az is beletartozik – a bántalmazottból pedig felnőve gyakran válik bántalmazó. Az „üveghegy” hideg, gondoskodásra csak fizikai síkon képes, a „szuperszülőnél” pedig gyermeke nem tudhat soha semmit jobban – az évek múlásával sem.

Miért néma a trauma?

L. Stipkovich Erika mindenféle transzgenerációs teher, trauma, örökség esetében elsődlegesnek tartja hogy, ismerjük meg az okokat: ehhez alapvető, hogy ismerjük családunk történetét, de ez sokszor a legnehezebb is, mert a szégyent sokszor nemzedékeken át titkoljuk. S ha össze tudjuk kapcsolni szorongásunkat, érzéseinket az eredetileg azt kiváltó eseménnyel, történettel – s ehhez az is kell, hogy beszélni tudjunk róla ahelyett, hogy Frontinnal vagy Xanaxszal tömnénk magunkat –, ritkábban fordulhat elő, hogy más szituációban is behívjuk azt.

L. Stipkovits Erika útravalóul jó tanácsokat is adott, például, hogy, ha szorongunk, a jelenre, a pillanatra, akár a légzésünkre koncentráljunk; fogalmazzuk meg az érzéseinket; írjuk le az álmainkat, ha jelen pillanatban nem is tudjuk értelmezni őket; keretezzük át hiedelmeinket; és törekedjünk minél több flow-élményre!

Tp

Fotók: Nagy Jácint