Villamostörténeti séta Kalocsai Péter történésszel

A résztvevők hallhattak arról, hogy a villamos feltalálása (Werner Siemens találmánya) után 16 esztendővel, a budapesti megindulását követően 10 évvel, 1897. június 4-én Szombathely utcáin is forgalomba álltak a „villanyosok”. Az esemény jelentőségét jól mutatja, hogy Bécsben 1897. január 28-án, Prágában pedig 1897. június 24-én indult meg a villamosközlekedés.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában centrálisan elhelyezkedő vasi vármegyeszékhely 19. század végi és 20. század eleji gyors városfejlődésének, modernizációjának egyik bizonyítéka a villamosközlekedés megindulása. A boldog békeidőkben forgalomba állított kocsik az első világháború idején sebesült katonák sokaságát szállították, a nagy gazdasági világválság idején többen öngyilkossági szándékkal eléjük vetették magukat, a második világháború vége felé, 1944. május idusától zsidó honfitársaink már nem szállhattak fel rájuk, megtiltották számukra, az 1950-es évek elején vörös csillaggal a homlokfalukon, belül pedig Sztálin-képekkel közlekedtek, míg a Kádár-korszakban végítéletet mondtak felettük. 

A politika változott, a villamosok viszont változatlanul szolgáltak kora hajnaltól késő estig, 4:30-tól 23 óráig. A villamos kelet-nyugati irányba szelte át a várost a vasútállomástól a Fő téren át a Kálváriáig. Ha valaki kiállt a pálya mellé, akkor kezdetben 5, az 1950-es évektől már három és félpercenként láthatott elhaladni egy villamost, de csúcsforgalom idején akár kettőt vagy hármat (ikerkocsi és egy szóló) is – az egyvágányú pályán ellenkező irányokba, mert kezdetben 10, majd 7 perces járatsűrűség volt. 21 órától már ritkították a járatokat.

Az utasok száma 1916-ban átlépte az évi 1 milliót, 1958-ban az 5 milliót és 1965-ben a 7 milliót. A megszüntetésekor naponta több mint 22 ezren szálltak villamosra Szombathelyen. Útvonalát többször akarták bővíteni, de vagy az első világháború, vagy a nagy gazdasági világválság akasztotta meg a tervek megvalósítását. 

A villamosvonal régóta tervezett észak-déli (Herény – Fő tér – Szentkirály) vonalának megvalósításában az 1950-es évek elején jutottak a legelőrébb. A déli szakaszra megvoltak az engedélyezett tervek, az anyagi fedezet, de a mai városháza Bejczy utca felőli oldalán álló két régi ház lebontására a belügyminisztérium nem adott engedélyt, az ÁVH használta az épületeket. A közlekedésügyi tárca 1952. október végén – a bontási engedély hiányában is – megadta az építési engedélyt.

Az építkezést azonban a közelgő téli időjárásra hivatkozva nem kezdték meg. A városi tanács a beruházás átütemezését kérte 1953-ra. Ekkor nem gondolták, hogy Szombathely ezzel elbukta a projektet, ugyanis a továbbiakban az iparvárosokat kívánták fejleszteni. Az 1960-as évek második felétől vonalkorrekciót terveztek, hogy a növekvő gépjárműforgalmat kevésbé zavarja a villamos.

Az Óperint utcától a sínpárt a mai kerékpáros és gyalogos út vonalában akarták a Fő tér déli oldalára vezetni, és a keleti végén becsatlakoztatni az eredeti szakaszba.
A szombathelyiek megszerették a villamost, nagyon büszkék voltak rá, hiszen szeretett városuk modernségét, nagyvárosias jellegét tükrözte. Az 1930-as évek végén, amikor a teljes vasútüzem megújításra szorult (pálya, járműpark stb.) felvetődött, hogy költséghatékonysági szempontból nem volna-e célszerű áttérni az autóbusz-közlekedésre.

Próba autóbuszjáratokat indítottak, amelyek üresen szaladgáltak a városban, akárcsak 1968. évi próbálkozás idején is. Az önérzetes és a villamosvasutat szerető szombathelyiek nem szálltak autóbuszra. Az első próbálkozás idején a Perinten túli városrész polgárai több száz aláírással álltak ki a villamos mellett és küldték el memorandumukat a polgármesternek.

A villamosnak kétszer is sikerült győznie az autóbusszal folytatott küzdelemben. Aztán az első (1973) olajválság kirobbanása után – budapesti központi politikai akaratra – 1974-ben megszüntették a környezetbarát és közkedvelt szombathelyi villamosokat.

Fotó: Björn Alnebo