Weöres Sándor: gonosztevők kíméljenek!

A hallottak-látottak asszociációk sokaságát generál/hat/ta az ünneplőkben, emlékezőkben. Jóllehet Weöres Sándorhoz (Szombathely, 1913 – Budapest, 1989; Baumgarten- és Kossuth-díjas költő) ezer meg ezer szál fűzhet mindnyájunkat, ám a kisagyakban azért ott motoszkál(hat): talán még mindig nem ismerjük eléggé. (Alaposan meg végképp nem.) Pedig az én-képünknek égetően szüksége lenne arra, hogy – útmutatásai nyomán – helyes válaszokat találhassunk mai lét-kérdéseinkre. S vajon a hozzá kötődő/köthető, szintúgy jeles kortársainak a lételemzéseiről megbízhatóak-e sejtéseink, ismereteink? Mennyit fogunk föl az ő üzeneteikből? Alighanem az eddig „fölcsipegetett morzsák” messze nem adják vissza a „kenyér” teljességének ízét.

A három profi irodalmár-előadó, Cser Kovács Ágnes, Fűzfa Balázs, Lőcsei Péter ilyen-olyan szegmenseket mesterien meg-megvilágított, miközben (hát, persze!) a teljesség felé is kacsintgattak. S erre inspirálták a hallgatóságot. Nem szűnő fájdalom, hogy negyedik társuk, Bokányi Péter – aki a vasi Weöres Sándor-kultusz létrehozásában oroszlánrészt vállalt, közreműködött e konferencia szervezésében, ő is előadott volna – tragikus hirtelenséggel elhunyt tavasszal.

Weöres Sándor Testamentuma (a kézirat másolatát a kezünkbe vehettük): „Ha valaha síremléket, szobrot, emléktáblát kapok, vagy bármely intézet a nevemet viseli: mindegyikre véssék rá e sorokat: Az emberiség akkor fog boldogulni, ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki és nem a szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit; ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket és nem szolgálja többé az ő terveiket; ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni; ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának. Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak egyetlen nép tudja: bármely megpróbáltatás és csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni. Nem pusztul el, míg hatalom és fölény délibábjai helyett a józan mértékhez igazodik. Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, majd azoknak szomszédai. (1952. jún.)” Gondolatsor Weöres Sándor hitvesétől, Károlyi Amytól (1909-2003; József Attila-díjas költő): „A lélek nem független a külső történésektől, hegyomlás eltemetheti, tengerrengés elsodorhatja. De aztán az ember számba veszi veszteségeit, melyek egyben nyereségek is, és a korallok türelmével újra felépíti magát.”  

Pilinszky János (1921-1981; Baumgarten- és Kossuth-díjas költő) Velemben töltött éveiről is sok mindent megtudhattunk. A Bódy Gábor (1946-1985) rendezte Psyché című kétrészes filmben – ami /bizonyára mindenki tudja/ Weöres Sándor regénye nyomán készült – Pilinszky személyesítette meg a nyelvújító Kazinczy Ferencet (1759-1831).  Kocsis Zoltán (1952-2016; korszakos zongorista, karmester, komponista), aki szoros barátságot ápolt Pilinszkyvel, többször meglátogatta Velemben, így emlékezett rá: „Tőle tanultam a korlátok közti szabadságot, illetve azt, hogy a korlátok közt is meg kell, meg lehet találni a maximálisan szabad mozgást.”

Esterházy Péter (1950-2016; a korszak írófejedelme) 2006-ban mondta Csöngén, a felújított Weöres Sándor-Károlyi Amy Emlékházban Weöresről: „Ha valaki költő volt, hát ő az volt.” Tőle való ez a definíció is: „Ő a költészet maga; a megtestesülése. Rá gondolva érthető, mért tartják a költészetet magasabb rendűnek.” A szimpóziumon Lichtmann Flóra „zrínyis” kisdiák Weöres Sándor gyermekvers-csokrot mondott/énekelt tüneményesen; felkészítő tanára Csonkáné Léránt Andrea. A WSSZ JátsszMa Diákstúdiója zenés játékot adott elő – Németh Gyöngyi színházpedagógus rendezésében – „Ki minek gondol, az vagyok annak” címmel. Tisztán. Őszintén. Átlényegülten.  Weöres Sándor a „magyar ész” kapcsán így fogalmazott (1942-ben): „Gondolkozni nagyon tudsz, jó magyarom. Csudaszép ez, mégsem elég: tisztán gondolkodni tanulj mítoszok és babonák nélkül. És ha ezt eléred, kortársad vicsorít, ám fiad áldani fog.”

Szenkovits Péter
Fotó: Mészáros Zsolt/WSSZ