Anima Sound System a Sportházban: elszabadulási buli hazai pályán

Odakinn azon töpreng a novemberi eső (cold november rain), hogy akkor essen vagy ne essen, valami félmegoldást választ, szömörög, vagy mi,  így aztán jobb odabenn, ami történetesen a Sportházat jelenti, mert ugye szombathelyiek mindig az marad, mindegy is, hogy eléje írják művelődési vagy valami betűszavas kísérlettel próbálkoznak.

Odabenn az Anima Sound System készülődik hazatérős koncertjére, hiába a három évtized, dalok, turnék, díjak, mégiscsak itt kezdődött minden, és a hazai pálya kötelez, leginkább arra, hogy itt tényleg meg kell mutatni. Prieger Zsolt pedig még az előző évezredből ismerős (nagyjából abból a korból, amikor a Pados-Prieger páros fejtörésre okot adó fogalom volt a gimnázium tanári karában), meg a futballpályáról, meg az újságírásból (néha lapszerkesztésre is adja a fejét), amellett, hogy nagyjából minden is érdekli, ami zene, kultúra, filozófia, könyv, történelem és miegyéb.

Az első benyomás, hogy sokan vannak, a második meg az, hogy nincsenek kevesen, egy központi egység a büfé és környéke, egy másik a küzdőtér, a kettő között mozog a közönség, jobbára a fiatalabb korosztály, néhány patinásabb arccal kiegészítve. Amúgy meg btw, miként  történhetett az, hogy a hatvanas tábla jön szembe, amikor az ötvenes tegnap volt, az előbb még a negyvenesen csúsztunk át, a harmincról is határozott és élénk emlékek vannak – mindennek ékes bizonyítéka, hogy a különféle Anima-korszakok kötelező dalai is megvannak tisztán.

Aztán kezdés, már az első számok átmozgatják a publikumot, ez nagyjából abból mérhető le, hogy a karzaton helyet foglaló hölgyek hányszor robognak le a parkettre táncolni, mert ugyebár a koncert (hacsak nem valami komoly dologról van szó) és a futballmeccs nem színház, hogy ülve vegyen részt rajta az ember, úgy még a partjelzőt sem lehet hátba verni nemles esetén. Erősen bejövős az előadás (a fiatalság így mondja, ha pedig nem haladunk a korral, élő őskövületté válunk és japán tudósok mutogatnak bennünket egy akváriumban), aztán a Csinálj gyermeket örökbecsűvel rendesen megtekeri és megpörgeti a zenekar a táncplaccot.

Nagyon egyben van a zene a hegedűvel (Kézdy Luca), az énekesekkel, a gitárral, a dobbal és az alapokkal. Mi is kellene még hozzá – a válasz Bognár Szilvia népdalénekes, aki 18 évesen már az Animában énekelt. A Csángó darabbal nyit (stílszerűen) és aztán visszatér még többször, és egyértelműen a koncert egyik csúcspontja az erőteljesre hangszerelt 68, aminek hallattán lehetetlen ülve maradni, olyant szól, hogy a Felszabadulási emlékművet simán át lehet keresztelni Elszabadulásira. Belül dobog, kívül üt és lobogtat, oké, hogy 2024 volna, de akkor valójában melyik évet is írjuk, szóval megröptetős időutazás, harminctól akármeddig, elnézve Zsolt lendületét és energiáját, nagyjából a végtelenbe és tovább.

Aztán jön még a ráadás és vele Döbrösi Laura (a közönségből Aranyélet felkiáltással fogadják) a Tekerd című darabbal, dinamika itt is van rendesen, húzza a mosolyt az arcra, viszi az ütemet a lábba.

Már csak a végszó marad, annyi, hogy jó volt, na, nem kell ragozni, került bele, nagyvilág etno, folk, dub, techno és minden más, meg persze Szombathely is, MSH, Derkovits és még ami kell.

Szöveg: TT
Fotók: Pataki Gergő