Az olvasóknak akar megfelelni - Vadas Zsuzsa volt a Savaria mozi vendége

Vadas Zsuzsa Ne sírj, kisanyám! – Csak mesélj, szeress és nevess! című új, negyedik könyvének (a Central Kiadói Csoport gondozásában látott napvilágot) ünnepélyes bemutatóján szép számú közönség jelent meg. A népszerű (újság)írónő beszélgetőpartnere ifjú kollégája, Navarrai Mészáros Márton, a Szlovákiában megjelenő Új Szó című napilap munkatársa volt.   
Vadas Zsuzsa fölelevenítette a gyerekkorát, a Hajnal utcai, Tarcsa utcai cseperedését. A fiúkkal együtt kergette a bőrt a grundon. Nyolcéves volt, a húga pedig négy, amikor édesapjuk meghalt. Kilencévesen kapta az első szerelmes levelet. Később a tanulás mellett alkalmi munkákat vállalt, vasárnaponként gyors- és gépírást cégeknél (rovancsolásnál/ellenőrzésnél). Nyaranta vásárokban eladóként dolgozott.

„Annyi minden akartam lenni: festőművész, divattervező, filmrendező és mindenekfelett világjáró. Az írásnál sokkal jobban érdekelt az olvasás. Felkúsztam valamelyik nagyon lombos fára, hogy ne is lássanak, ha a boltba akarnának szalajtani, és úgy szívtam magamba a betűket, mint sok fiatal mostanság a kábítószert. Egyszer éppen egy úti könyvet faltam Amazóniáról, és úgy elbódultam, hogy majdnem leestem a fáról. Akkor éreztem először, hogy ezt le kell írnom, hogy el ne felejtsem. Ettől kezdve rendszeresen írogattam a helyi újságba, de még ekkor sem gondoltam arra, hogy újságíró is lehetnék.”

Igencsak kacskaringós volt az élete. Soha nem futamodott meg a nehézségek elől. Mindig föltalálta magát. Vidéki újságok, üzemi lapok, rádiós hírszerkesztőség, rangos országos sajtóorgánumok; arra voltak jók, hogy hivatásának csínját-bínját elsajátítsa. Igazi otthonra a Nők Lapjánál lelt, ahol hatalmas olvasótáborra tett szert. Fogalommá vált a neve.

Máig a legjobbak között tartják számon. Molnár Gabriella, a hetilap korábbi főszerkesztője ekként jellemezte: „Mi a szerkesztőségben Zsuzsikának hívjuk. Vagy Vadikának. A becézés az örök gyereknek szól, akit nem kötnek szabályok, nem nyomasztanak megfelelési kényszerek. Szabad és szertelen, azt csinálja, amit szeret, és mivel ő maga az, amit csinál, jól csinálja. Zsuzsika, ha belekezd egy történetbe, muszáj végighallgatni. Ha ő felfedez valakit, muszáj megszeretni. Amit pedig ír, érdemes elolvasni.”

„Mindig annak örültem, amit kaptam. Prágának éppúgy, mint San Franciscónak. A lillafüredi szakszervezeti beutalónak is úgy, mint az NDK csereüdültetésnek. Lillafüreden ismertem meg a férjemet (Radó Gyula filmrendezőt; szp). Kühlunsborgban láttam meg először a tengert. Rémes volt. Metszően hideg. Mégsem bánom, hogy nem a déltengerekkel kezdtem az ismerkedést. Megtanultam becsülni a keveset is, e nélkül nincs értéke a többnek.”  

Zsuzsa arról is beszélt, hogy jeles íróinktól, akik közül többekkel egyik-másik szerkesztőségben dolgozott, tanulta meg azt, hogy hétköznapi élményt miként kell úgy áthangolni (megemelni), hogy abból élvezetes, izgalmas, érvényes, értékes írás „kerekedjen”. Kifogyhatatlan ötleteinek, kreativitásának köszönhetően nem létezett, s még ma sem létezik olyan téma, amit ne tudna szuggesztíven „tálalni”. Leleményének, széleskörű kapcsolatrendszerének köszönhetően vált világutazóvá.

Élményeit úgy osztotta/osztja meg velünk, olvasóival, mintha mi is vele együtt barangolnánk e glóbuszon. S bár lett volna módja külhonban maradni/letelepedni, erre soha nem volt képes. „Miért szeretem Magyarországot? Mert olyan költőket szült, mint Weöres Sándor, aki a Dunántúl levegőjét szívta magába, és bóbitás költészete rímel gyerekkorom nyelvi emlékeivel. ’Csiribiri csiribiri / Zabszalma – / Engem hívj ma / Álmodba.’ Istenem, de szép! Csilingel, mint egy kis harang, és felébreszti az alvó lelket.

Mifelénk ’Vazsban’ kedves szokás volt rímbe szedni a mondókákat. ’Adjatok egy gyufaszálat, hadd gyújtom fel én a házat!’ – kántálta anyu, ahányszor begyújtott a kályhába. ’Sándor bácsi zsemlét süt, kéményéből száll a füst!’ – ezzel robbantunk be a sarki péküzletbe. Nem is maradt el a jutalmunk. Sándor bácsi barackot nyomott a fejünkre, ropogós zsemlyét a kezünkbe. Verseket érlelt a táj és humort. Kabos Lacika is sárvári gyerek volt. Úgy beszélt vazsiul, olyan gurgulázva, ’főmenek-lemenek’ stílusban, ahogy sehol máshol az országban.

A táji nyelvjárás elválaszthatatlan része volt génjeiben hordozott humorérzékének. Ő Pesten is vazsi gyerek maradt, külföldön is magyar… Azért szeretem Magyarországot, mert ilyen emberek éltek benne. Poéták és komikusok. Az egyik a lelkemet mozgatta meg, a másik a rekeszizmaimat. Hiszen nevetés nélkül a lélek is sérül.” 

 
Szenkovits Péter

Fotó: Nagy Jácint