Benkő Sándor Arany Kamera-díja: négy évtized lélekfotói

Más gépével kezdődött

-    Nem számítottam a díjra, nagyon jól esett a szakmai elismerés az aktív pályafutásom végén. Az Arany Kamerát több évtizedes, sikeres fotóriporteri munkáért adják, az elnökség teljes egyetértésével kaptam meg. Az országban hat fotóriporter büszkélkedhet ezzel a díjjal. Hogy miként kezdődött? A feleségem első fényképezőgépével, egy amatőr filmes géppel, mindig kattogtatta és ugyanazzal álltam elő, amit nekem is mondtak később, na az a nagy művészet ám, hogy megnyomod a gombot és kész a kép. Akkor gyere és próbáld ki – nem is volt olyan egyszerű. Aztán amikor Katinak nem volt ideje fényképezni, akkor minden létező, fotózással kapcsolatos könyvet elolvastam, autodidakta módon sajátítottam el a fotózást, később a MÚOSZ tanfolyamain bővítettem a tudásomat. Geodéziát tanultam, dolgoztam, szerettem is nagyon terepre járni, csak aztán elhagytam a szakmát, mint Jordán Tamás. Két hobbim volt földmérőként, a fafaragás (még kiállításom is volt) és a fényképezés - aztán elhívtak a fotóriporternek a Vas Népéhez, előtte már küldözgettem fotókat Új Tükörnek, Fülesnek, a televíziónak.

Szabadon választott témák

-    Jó sokára kezdtem el képekben gondolkodni, amikor 1983-ben az újsághoz kerültem, akkor reszkető kézzel dolgoztam egy darabig. Pósfai János főszerkesztő-helyettes eljött hozzám a földhivatalba Sárvárra, hogy lenne-e kedvem a napilapnál dolgozni. Két nap gondolkodási időt kértem, mert szerettem fotózni, de a napi munka az mégis más, de aztán vállaltam, én lettem a fotórovat harmadik tagja a nyolcvanas évek elején. Tartottam egy kicsit attól, hogy ez mégis csak pártlap, hogy mi lesz, de a hivatalos eseményekre a másik fotós ment. Egyszer mégis nekem jutott az egyik ilyen, és megkérdeztem a nagyembert, hogy miért csak szovjet sírokat koszorúzunk április 4-én, aztán többet nem kellett mennem ilyen helyre. Így működött a dolog akkor: volt a kötelező és szabadon választott kör. Szenkovits Péter újságíróval együtt, egy napon kezdtük, közösen találtunk ki és csináltuk meg témákat, jól ment a munka és a lap is, ma már elképzelhetetlen tűnő 70 ezer feletti példányszámban fogyott az újság. 


Nekünk Térkép e táj

-    Bármennyire is szabadabb volt a lap, az akkori fiatal generáció egy része 1988-ban elment és megalapítottuk a Térkép újságot. A fejlécbe azt írtuk és úgyis hittük, hogy független hetilap. Később - és mostanában főleg - az ember rájön, a függetlenség nem teljesen igaz, mert valaki fizeti a költséget, és jobb esetben nem szól bele a tartalomba. Különleges idők voltak: az első szabad március 15-én (1989), amikor Gyurácz Ferenc az emlékezetes beszédét mondta a Fő téren, akkor azért bennünk volt a félsz is, mert mindenkiben bőrkabátos titkosrendőrt láttunk. De aztán pillanatok alatt hatalmas tömeg jött össze. Az elején más volt a Térkép, mint a Vas Népe, nekünk is furcsa volt, hogy bármit megírhattunk volna, amit akartunk, az olvasóknak kedvencei lettünk, büszkeséggel és örömmel töltötte el a csapatot, emiatt volt jó érzés bejárni a szerkesztőségbe. Aztán amikor a Vas Népe is nyitott lett a rendszerváltás után, akkor egyszer csak elfogytak a témáink. Többen vissza is mentünk a napilaphoz - azok voltak kevesebben, akik nem tértek vissza.

A technikai ördögei

-    Aktív és jól menő korszak jött a Vas Népénél a kilencvenes években, a fejlesztésekkel elkezdődött a színes technikára való átállás, ekkor neveztek ki rovatvezetőnek. Aztán következett a digitális rendszerre való áttérés, azt találtam ki, hogy a negatívot előhívjuk, de már nem készült belőle papírkép, hanem beszkenneltük, így került a szerkesztőhöz és a nyomdába. Időt, pénzt spóroltunk vele, a digitális technikával a lapzárta is kitolódott, befértek a későbbi meccsek - aminek nem nagyon örültünk, mert még tovább kellett dolgozni. Aztán jöttek a még korszerűbb gépek, amelyek már képesek voltak kommunikálni számítógéppel is - ami további gyorsaságot jelentett. Izgalmas technikatörténeti korszak volt, mert számunkra minden újdonság volt, a MÚOSZ rengeteg tanfolyamot tartott a témában, de mellette azért fényképezni is kellett. Azokat az újságírókat szerettem, akik gyorsan dolgoztak, megértették a témát, felfogták a lényeget, az idő mindig komoly tényező volt, mert a fotósnak még rengeteg munkája volt a képekkel. A Vas Népe akkoriban Szombathelyen megjelenő, de országos kitekintésű újság volt, rengeteg helyre jártunk, koncertekre, sporteseményekre, tüntetésekre. 2004-es MÚOSZ nagydíj is ennek a korszaknak „gyermeke”. Akkor kaptuk az első digitális fényképezőgépet, Nikon D1-t, az események fontossága szerint osztottuk be, hogy ki viszi magával. A körmendi cipőgyárba mentem ezzel a géppel - a mostani 20-30 ezer forintos kompakt gépeknek  a fényereje és a felbontóképessége nagyobb, mint az akkori profi gépé. Tudomásom szerint vidékiként azóta sem sikerült senkinek nagydíjat kapnia. A méltatáson Korniss Péter elmondta, a képek őszintesége, visszaadta azt, amit az ott dolgozók érezhettek. A fotók többsége meg is jelent az újságban, amelyben olyan klasszikus hírlapi rovatok is voltak, mint karikatúra, glossza, tárca, képriport. A fotós akkor fotós volt, az újságíró pedig újságíró - mostanában azért összemosódnak a szerepek. De gondoljunk bele, valaki vagy a mondanivalóra koncentrál, vagy a megfelelő pillanatot keresi a képhez - és akkor még videót is készítsen mindeközben, ez valahogyan nem megy, hiába van benne a telefonunkban mindaz, amiről annak idején csak álmodtunk. Az újság pedig újság volt, azt nem lehetett átírni, kijavítani, képet cserélni, ha egyszer már megjelent. Egy valami nem változott, a minőségre mindig vevők az emberek, bárhol is jelenjen meg az anyag. 

A szerkesztőség varázsa

-    Arról nem szívesen beszélek, amikor 58 évesen el kellett jönnöm az újságtól, nehezen viseltem el, nem volt jó érzés, de aztán arra jöttem rá, ennek így kellett történnie, aztán újra felálltam - a napi hajtás már nem hiányzott, addig a családom nem sokat számíthatott rám, mert az események mindent felülírtak. Először a szombathelyi médiaközpontban fotóztam, hívtak a polgármesteri kabinetbe fotósnak, aki napilapozott, azt tudja, hogy mit jelent ez.  Ha visszapillantok a 41 éves pályára, mit mondok magamnak? Gondolkodtam, hogy változtatnék-e valami, ha újrakezdhetném: a részleteken igen, de az alapokon nem. Bármennyi nehéz volt a négy évtized, akkor is szerettem csinálni, örülök neki, hogy annak idején megkerestek. A szerkesztőség nagyon hiányzik: a hangulat, a közös dolgok, az összetartás, viták, a veszekedések, a hülyéskedések, de végül mindig elkészült az újság. Jól érzem magam nyugdíjasként, azért nem unatkozom, könyvekben, szerkesztésben gondolkodom, de itt vannak az unokák is, most jut rájuk idő.