„Én sosem hagytam abba a futást” - Homonnay Ferenc veterán rövidtávfutónál jártunk

Az udvari garázsban ott áll a Wartburg, mellyel bejárta Európát, s mely hálókocsiul is szolgált az utazásai alkalmával. Cirmos kandúr fogad a bejárati ajtóban, na meg Homonnay Ferenc, aki, bár 90 éves, még mindig sportol – a rendszeresség a titka mindennek, árulja el, legyen szó mozgásról, étkezésről vagy pihenésről. Minden reggel hét órakor ébreszti a rádió, és az ágyban kezdődik a mozgás – őt idézve – a szervezetet beindító tornával.

A Nemzeti Sport is cikkezett róla

A szőnyegen jógagyakorlatok következnek (tarkón- és fejenállás, kitolás), a teraszon pedig öt jógalégzés az első étkezés előtt. Ferenc reggelijének is megvan a története: 1951-ben lett ifjúsági válogatott, s a Népligetben, a Vasas stadionban volt az edzőtábor. Első nap a reggelinél a következő meglepő látvány fogadta: egy nagy halom (lágy) tojás, zúzott fokhagyma, parizer és zöldpaprika, ezeket fogyasztották összekeverve, mindent biztosítva, amire egy sportoló szervezetének napkezdéskor szüksége van – a mai napig ez a reggelije.

"A hosszú, egészséges élet titka a remdszeresség"

Kétnaponként edz a Sugár úti sportpályán: – Tudomásul kell venni, hogy húsz múltam, az embernek a regenerálóképessége csökken, különösen a rövidtávfutásnál van ennek jelentősége, azt csak pihent állapotban lehet jól csinálni, nem lehet erőltetni, mert nő a sérülésveszély. Mindig annyit futok, amennyi jólesik, amennyit a szervezetem bír és megkíván. A rendszeresség a titka az egésznek – teszi hozzá.

Trófeák és oklevelek

Homonnay Ferenc 1951-ben kezdett atletizálni a Szombathelyi Dózsában, rögtön kiderült róla, hogy kiváló sprinter: 100 és 200 m voltak a fő számai, de távolugrásban és gátfutásban is remek eredményeket ért el. 1953-ban az orvosi egyetemre felvételizett, egy év halasztással vették fel. Kiváló atlétikai eredményei miatt Szombathelyről a budapesti Dózsába került, felköltözött Budapestre, de, hogy állása is legyen, tűzoltó sporttisztté nevezték ki.

"Tudomásul kell venni, hogy húsz múltam"

1954-ben mégis a Műegyetemen kezdett tanulni, mert az egyik professzor a jó sportteljesítménye miatt lecsapott rá, elhívta felvételizni, meg amúgy is elriasztotta a rengeteg orvosi tananyag. Végül agrárgépész mérnöki diplomát szerzett a Műegyetemen. A magyar atlétikai válogatottba is beválogatták. 1960-ban visszatért Szombathelyre – ahol gépészmérnökként dolgozott –, bár már nem válogatottként, de az atlétikát azóta sem hagyta abba. Abszolválta az edzői vizsgát, 1980-tól veterán atléta.

Nyugat-Európa után 45 évvel ezelőtt Magyarországon, Sopronban is megrendezték az első veteránversenyt, a következő évben pedig a magyar bajnokságot is életre hívták. 1989-ben a Dániai Veterán Atlétikai Világbajnokságon 1. helyezést ért el 100 m-es síkfutásban, 1991-ben pedig a Budapesti Fedett Pályás Veterán Világbajnokságon lett aranyérmes 60 és 200 m-en is. 2001-ben Ausztráliába, Brisbane-be is eljutott a veterán világbajnokságra, de egy sérülés miatt nem tudta befejezni a versenyt.

Az évente megrendezett magyarországi szabadtéri és fedett pályás atlétikai országos bajnokságokon rendszeresen versenyez a mai napig, és szinte mindig győztes futásban (régebben rúdugrásban, távolugrásban és súlylökésben is).

A Wartburgban kényelmesen lehetett aludni is

– Én sosem hagytam abba a futást – mondja Ferenc, és erről árulkodik lendülete, alkata, kedélye, egészségi állapota. A rendszeresség az oka annak is, vallja, hogy sportsérülés soha nem érte, viszont a baleseteiből mindig szerencsésen felépült: túl van egy edzőteremben szerzett gerinccsigolya-törésen, egy életveszélyes autós gázoláson, egy vitorlásbaleseten, csodás módon visszafordult a combnyakcsontelhalása is.

Az élethez szerencse is kell: mikor 1956-ban egy orosz tank ágyúlövésének következtében egy felsőbb emeleti ablak – a fal egy részével együtt – rázuhant Budapesten a Kálvin téren, miközben alatta hasalt, zúzódásokkal megúszta.

Az augusztusi Göteborgi világbajnokságra négyen jelentkeztek az ő korcsoportjába, s bár Ferencnek messze a legjobb az ideje közülük a 100 méteres síkfutáson, nemrég vírusfertőzésen esett át, ami nagyon megterhelte az izomzatát. Most próbál újra futni, erősíteni: – Legfeljebb negyedik leszek –mondja nevetve.

A rendszeres edzésen túl a mai napig biciklivel jár, több évtizede hetente kosarazik az öregfiúkkal Szombathelyen. Szinte minden jó barátja eltávozott már az élők sorából, ez érzelmileg nem könnyű számára. Pár éve viszont tagja egy nyugdíjasklubnak, ahova rendszeresen eljár, és remekül érzi magát a sok vidám, belevaló szépkorú között. Nyugdíjasklubok rendszeres vendége, előadóként arról mesél, hogyan lehet ilyen sokáig egészségesen élni. S ahogy hallgatom a történeteit, melyekből – legyenek azok fájdalmas vagy vidám természetűek – árad az életszeretet, nincs kétségem afelől, hogy ő erre az egyik leghitelesebb példa, akivel találkozhatunk.

Tp
Fotók: Nagy Jácint