Jött, látott – Balatoni József, azaz Jocó bácsi Szombathelyen tartott előadást a kamaszkorról

Szülőket és tanárokat vártak a Vas Vármegyei Kereskedelmi és Iparkamara pályaorientációs rendezvénysorozatának harmadik, Kamaszkoór című előadására pénteken a szombathelyi Weöres Sándor Színházba. Balatoni József, alias Jocó bácsi hívónévnek bizonyult: a médiából (elsősorban a WMN weblap hasábjairól) jól ismert pedagógusszemélyiség védjegye, hogy közérthetően, kendőzetlenül, a szocializmusban megcsontosodott iskolai szokásokat megkérdőjelezve (és félrepöccintésükre buzdítva) szól – szülőhöz, diákhoz és tanárhoz egyaránt.

Jocó bácsi a pedagógustiltakozások aktív résztvevője volt, tavaly aztán, sok pályatársához hasonlóan, akik belefáradtak, hogy nem tudják megváltoztatni magyar oktatási rendszert, otthagyta a tanítást – az írás, az influenszerkedés viszont maradt. Szombathelyen (Cseri József, a vasi kereskedelmi és iparkamara elnökének bevezetője után) novemberben megjelenő, kamaszokról szóló könyvét népszerűsítette interaktív előadás formájában, beszélgetőtársa Tibenszky Móni Lisa, a Felelős Szülők Iskolája ügyvezetője volt.

Átalakítás miatt zárva

Vekerdy Tamásnak a kamaszkort jellemző, találó mondatával indított Jocó bácsi, beszélt a neuronhálózat kamaszkori széteséséről, a kamaszokat bombázó hormonokról, arról, hogy miért ne csodálkozzunk, ha a figyelmük könnyen elkalandozik például a történelemdolgozatról osztálytársnőjük alsóneműjének irányába. 

Jocó bácsi szerint sokkal nagyobb rajtuk a nyomás, mint szüleiken az ő kamaszkoruk idején: erős a szülői elvárás, az iskolai, a kortárs csoporté (aminek hatására az édes ovisból néha káromkodó langaléta lesz), nem beszélve az online tér nyomásáról, amit egyik generáció sem tud jól kezelni.

És ehhez még hozzájön az, hogy a szülők is ugyanezekkel küzdenek a saját generációjukban, az ő világuk is agyonfilterezett – nehéz felzárkózni a tízóraira csillámpóni alakú szendvicset és csillagrépát posztoló szülőtársakhoz.

Mindenkinek jól jönne egy kis digitális detox, így Jocó bácsi, ők kipróbálták annak idején a suliban, igaz, a második napon már mindenkinek elvonási tünetei voltak – ez most állandósult az iskolákban, tette hozzá az iskolai mobilstopra utalva.

Konfliktusok 0-24-ben

Merthogy a kamaszkorra ez is jellemző, mindenen kitörhet és ki is fog törni a családi balhé, leggyakrabban az érettségi, felvételi, iskolai teljesítmény szentháromsága váltja ki (bár a bundáskenyérről is képesek vagyunk napokon át vitatkozni), meg az, hogy a felnőtt sértődötten úgy véli, a kamasz vele ezekről (és amúgy semmiről) sem kommunikál.

Pedig igenis próbál, mondja erre Jocó bácsi, csak sokszor idiótasággal kezd, mondjuk az oroszlánfókák nemi életével, vagy hogy hányadik szintet érte el éppen a játékban, na ilyenkor ne pattintsuk le, idővel jönnek a normálisabb témák is.

Van megoldás

Méghozzá az egymás életébe való belelátás: ha csak a telefonját nyomkodja, hát azon írjunk neki, javasolta Jocó bácsi, aztán, hogy a megértés és elfogadás legyen kölcsönös, azaz anya is mondhassa néha, hogy ő ma nem főz, hanem olvas, és azt is meg kell érteni, hogy a szülő nem tanár és nem haver, ne tévesszük össze a szerepeinket.
Az influenszer folyamatosan a kamaszokkal való türelemre intett: csak pár évet kell aludni, és ez a kor is elmúlik.

Régen úgy hívtuk

Jocó bácsi tehát jött, látott (bár a teremvilágítás miatt inkább csak a közönség látta őt), s hogy (meg)győzött-e? Annyiban mindenképpen igen, ha sok szülő és tanár felszabadult a történetek hallatán, melyek nemcsak ővele, de, ezek szerint, mással is megtörténnek. Annyiban is, ha sokan megértették, hogy kamasz gyermekük, tanítványuk tiszteletlensége nem neki szól, s  nevettek azon, ami otthon vagy a suliban sokszor elkeserítőnek tűnik.

Ha hazavitték azt, hogy türelemmel, elfogadással, megértéssel majdnem minden generációs konfliktus átvészelhető – függetlenül attól, hogy melyik században, milyen kihívásokkal megspékelve neveled a gyermeked, tehetnénk hozzá.

Az viszont elgondolkodtató, hogy ezt tanulni kell, hogy ez a tudás – s erre a téma népszerűsége miatt következtetünk – egyre kevésbé van meg bennünk. Kimondatlanul. Ösztönösen. Csak úgy, ahogy például nagyanyáink, szüleink kezelték a  családban a helyzeteket, persze ők nem tudták, hogy éppen ezt teszik. A helyzeteket, amiket, ahogy Grecsó Krisztián mondta egyszer, ma divatosan transzgenerációs hatásnak nevezünk, régen meg úgy hívtuk, a család. 

Tp

Fotók: Nagy Jácint