KÖTTUSA kampány Szombathelyen is az elfeledett gyermekekért

Ma Magyarországon közel 400 000 gyermek él szenvedélybeteg családban: ha egymás kézen fogva élőláncot alkotnának, az elérne Budapesttől Pécsig. A KÖTTUSA kampány célja az, hogy ezt a 220 km-t szimbolizáló 220 méternyi sálat kössenek meg közösen, ezzel felhívva a figyelmet az elfeledett gyerekekre, nehézségeikre, és információkat, segítséget adjanak a témában. A kampány során befolyt adományokat a szenvedélybeteg szülők kis- és nagykorú gyermekeit támogató programokra, szakemberképzésre fogják fordítani. 

A KÖTTUSA kampány kezdete sem véletlenül volt január 25-e, Szent Pál napja: az országos összefogással szeretnének "pálfordulást" elérni abban, hogy az elfeledett gyerekek ne legyenek többé elfeledettek. Március 1-jén Szombathelyen az Agora-Savaria Filmszínház és a Vas Megyei Családterápiás Egyesület filmklubjának keretén belül tartották meg a program zárórendezvényét: Spiegler-Kutasi Nikoletta beszélgetett Mittli Éva pszichológussal, a kampány Vas megyei koordinátorával. 

Az És mi van Tomival című film az alkotó, Till Attila szenvedélybetegségéből való gyógyulásának üzenete. Amit leginkább közvetít, hogy egy családban, sőt azon túl is, közvetve vagy közvetlenül, mindenki életére kihat egy családtag szenvedélybetegsége. Hogyan működnek az érintett családok? – erről volt elsőként szó a Savaria moziban. Az alkohol, olyan, mint egy elefánt a nappaliban – hozta a hasonlatot a pszichológus –, mindenki látja, mégsem beszélnek róla, mert szégyen, mert tabu. Akkor is, ha, sok esetben, bántalmazásig is eljut az érintett családok története. Az alkohol ugyanis kiszámíthatatlanná tesz: ez a kiszámíthatatlanság pedig félelmet szül a családtagokban. Ha éppen jó napja van a szenvedélybetegnek, a párja nem akar válni, ha meg rossz, menekülne. Az alkoholizmus aztán idővel a család betegsége lesz. Mindenki ebben él.

A gyermekek fejlődésére pedig minden területen kihat: a szenvedélybeteg családokban felnövők jellemzően továbbviszik a bűntudatot, a megfelelelési kényszert felnőtt életükre, mindig magukban keresik a hibát. A segítőnek, a szekmebernek ezért ez a legfontosabb feladata, hogy azt közvetítse, nem a gyermek a felelős. És nem is az ő feladata megmenteni a szülőt: gyakori, hogy a szenvedélybeteg családokban a gyermek igen korán gondviselői szerepbe kényszerül, kisebb testvéreiről vagy szülőjéről ő gondoskodik. Egyszerűen nem éli meg önfeledten a gyermekkort.  

A film másik tanulsága az átlagember számára, hogy egy alkoholfüggőnek hányszor kell nemet mondania egy nap a függőség tárgyára, hiszen a legalizált drog mindenhol ott van, és a társadalom nem igazán akarja felfogni, hogy ez valakinek nem jelent gondot, valakinek viszont igen. Erről a problémáról is minimális a társadalmi diskurzus, gyakran elbagatellizáljuk, és nem betegségként kezeljük.
Az alkoholizmus betegség, így van mód a gyógyulásra, hangzott el, de ehhez nehéz út vezet, a hosszú távú eredményhez pedig elengedhetetlen a megtartó környezet, az erős szociális háló. Különben, ahogy a film homályos képsorai is jelzik, egyszerűen elfolynak a társadalmi, családi kapcsolatok.

A pszichológus arra kérdésre, szenvedélybeteg házastárs esetében a válás-e a jó út, azt felelte, szülőként a gyermek védelme az első. Azt kell mérlegelni, ő mennyire van veszélyeztetett helyzetben. Ám azt sem szabad feledni, hogy a szenvedélybeteg szülő is apa, anya, aki ugyanúgy szereti a gyermekét, s ez köti a családtagokat – de segítségre szorul. Legyünk képesek megbocsájtani önmagunknak és a másiknak – ezt is üzeni a társadalomnak Till Attila filmje. 

A KÖTTUSA kampány tehát március 1-jével lezárult, de megfogalmazott gondolatatai, céljai, az elfeledett gyermekek fókuszba állítása többekben dolgozik tovább.

Tp

Fotók: Pataki Gergő