Megfejthető-e az ember?

Mi minden lakozik az emberben? A válaszokon kinek-kinek el kellene (tudnia) töprengenie. De kiktől, hol tanuljunk/tanulhatnánk – tanulhattunk volna – önvizsgálatot? Nyilván, mindenekelőtt, a szülői házban. Igen ám, de ha a családban nincs őszinteség, nyíltság, tükörbe néző képesség, megtisztulási késztetés, marad a mindenkori elodázás, szőnyeg alá söprés, akkor mi van?

Mit viszünk útipoggyászunkban a nagybetűs Életbe? Marad az iskola. A munkahely. Vajon alkalmas „terepek” a személyiségünk áttekintésére, a felmerülő, legbensőbb problémáink, gondjaink kibeszélésére? Megoldások – harmonikus létérzetünk, kulturált, civilizált viselkedésünk – megtalálására? Mai formájukban aligha. Vagy igen is, nem is. Barátok? Szerelmek? Spiritualisták? Lélekgyógyászok? Ha csak nem sérült egyik-másik. Róka fogta csuka.

A családi erőszak legszélsőségesebb, legbrutálisabb, legsátánibb végkifejletéhez – egy apának a gyermekei meggyilkolásához – vezető, ép értelemmel fölfoghatatlan útját kísérhetjük nyomon az édesanya szemszögéből Dennis Kelly Lányok, fiúk című monodrámájában. A Loupe Színházi Társulás jóvoltából. A rendező Horváth János Antal. Az anya a kivételes tehetségű, lenyűgöző Lovas Rozi, akivel megélhetjük az önfeledt boldogságot meg a borzalom tébolyát.

Mindennek nemrég részesei lehettünk a Weöres Sándor Színházban. Eggyé forrtunk, állva tapsoltunk. Lovas Rozit ünnepeltük, miközben fölvillanhatott bennünk, vajon – bárhonnan jöttünk s bármerre tartunk – figyelünk-e egymásra? Az adaptereink képesek-e érzékelni készülődő „környezeti” katasztrófa előjeleit? Közbe merünk, tudunk, akarunk-e lépni? Meg tudunk akadályozni rémtettet?

Szenkovits Péter

Fotó: Gordon Eszter