Néma sorsok a családi emlékezetben: Interjú a Gulag és a családom című könyv szerzőivel 

SaFó: A könyv nem a Gulagra, a Javítómunka-táborok Főigazgatósága által működtetett büntetőtáborok valamelyikébe politikai okokból elhurcoltakról, hanem a túlélők történetének és a családi emlékezetnek a kapcsolatáról, az elhallgatásról, az őrzött történetek közös sémáiról és azok változásairól szól.

M.A.: Nem a Gulag-eseményeket akartuk rekonstruálni – az elmúlt évtizedekben viszonylag sok történészi munka foglalkozott ennek magyar vonatkozásaival –, és nem is a pszichológiai oldala érdekelt igazán, bár mindkettőt érinteni kell ahhoz, ha a családi emlékezettel foglalkozunk. A Gulag-leszármazottakkal általában egy alkalommal ültünk le interjút készíteni: az így felvett 70 órányi anyag segítségével a családi emlékezet működését akartuk megérteni, olyan történelmi trauma esetében, ahol az elhallgatás egészen szélsőségesen erős és hosszú ideig tartó. Azt is fontos leszögezni, hogy a vizsgált társadalmi csoportba nem tartoznak bele a hadifoglyok, illetve a '45 és '48 között malenkij robotra elhurcoltak.

SaFó: Milyen okok állnak a hallgatás mögött?

N.B.: A hazatért Gulag-rabokat a határon megfenyegették, hogy senkinek nem beszélhetnek arról, hol voltak, egymással kapcsolatot nem tarthatnak – itthon csak annyit mondhattak, fogságban voltak. Sokáig megfigyelték, nem egyszer megfenyegették őket, s a szégyenérzetük is fokozta a némaságot. Mivel ítélettel vitték el őket, büntetett előéletűként tértek haza, ami a társadalomba való beilleszkedést, a munkakeresést, sőt, a gyermekük továbbtanulását, elhelyezkedését is több esetben megnehezítette. A megbélyegzettség – erre több interjúalanyunk utalt – nyomot hagyott az egész életükön. A hosszú évek után hazatért családtag – és ezt nagyon jól ábrázolja a Trifusz Péter tervezte könyvborító – az eltitkolt múlt miatt sokszor a családján belül is kirekesztődött.

M.A.: Volt egy nagyon erős politikai kényszerből fakadó félelem '55-től: a rendszerváltásig biztosan, és a beszélgetések alapján úgy tűnik, sokakban ez tovább élt. Ráadásul a társadalmi közeg sem volt befogadó a Gulag-túlélőkkel – nem is nagyon tudtak arról Magyarországon, mi az a Gulag –, így végképp magára maradt szégyenérzetével az áldozat.

SaFó: Hogyan jutottatok el az interjúalanyokhoz?

N.B.: 35 interjút készítettünk 24 családnál: a családtagokon kívül két túlélővel is beszéltünk – a nagyságrendileg kb. 40 ezer elhurcoltból 53-ban és 55-ben, 2500 körüli a hazatértek száma, közülük talán tízen, ha élnek még. A kapcsolatot az érintettek nagy részével a SZORAKÉSZ-en (Szovjetunióban volt magyar politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete, a szerk.) keresztül vettük fel, utána hólabdaszerűen adták meg nekünk a családok egymás elérhetőségét – de volt, aki elzárkózott a beszélgetéstől. Sok esetben először tartózkodóak voltak, mert úgy érezték, nem tudnak elég információt adni, aztán, mikor megtudták, mi éppen a hallgatás történetét vizsgáljuk, partnerek lettek. És olyan is akadt, aki minket keresett meg a közösségi médián keresztül.
 
SaFó: Éreztétek a munka során a csend megtörésének felelősségét?

N.B.: A témában nem született még magyar nyelven átfogó elemző munka: éreztük a súlyát, hogy könyvünkkel napvilágra kerülnek azok a történetek, azok a szülőt ért megrázkódtatások, melyek eddig csupán a családi emlékezetben éltek. A második generáció tagjai közül többen is elmondták az interjúk során, hogy erkölcsi jóvátételnek érzik ezek nyilvánosságra kerülését: a borító fotóján szereplő családnak például kifejezetten fontos, jelentős a kép publikálása is.

SaFó: A családi emlékezet vizsgálatának forrása az interjúanyag: mennyiben releváns itt a hitelesség kérdése?

M.A.: Nem történeti tényekről beszélünk, hanem átadott, nemzedékről nemzedékre öröklődő történetekről, vagy arról, amit a második generáció tagjai gyerekként, fiatalként megfigyeltek a szülő viselkedésében, és aminek a segítségével próbálták összerakni annak sorsát, néha érthetetlen szokásait – a zárkózottságtól olyan konkrét jelekig, mint a földön alvás, a hidegtűrés vagy a rémálmok. Nem a történetek szó szerinti igazságát kell nézni, hanem azt a szituációt és transzgenerációs atmoszférát, ahol ezek átadódtak, átadódnak, ahol a szülőről kialakul egy kép – például azért, mert nem akar részt venni a disznóvágáson, annyira irtózik a vértől. És ahol ezt a gyerek vagy a kamasz még nem érti, de utólag értelmezi.

SaFó: Külön fejezet tárgyalja a Kádár-rendszer és a rendszerváltás idejének emlékezetét: mi magyarázza, hogy ez utóbbi sem törte meg markánsan a csöndet?

M.A.: A leszármazottak inkább a 2000-es évektől érezték, hogy a szülő felszabadultabban beszél: egyrészt idős korban erősödik a vágy a saját történetünk továbbörökítésére, másrészt gyermekek is abba a korba értek, mikor intenzívebbé válik az érdeklődés a szülő sorsa iránt. Az évtizedekig tartó hallgatás, tabusítás miatt azonban a hiányérzet azokban az utódokban is rögzült, akik később viszonylag sok információ birtokába jutottak – ez minket is meglepett.

SaFó: Berkesi András neve többször előkerül a könyvben. A szombathelyi Bagolyvárban történt vallatásairól is hírhedt ÁVH-tiszt, később a Kádár-korszak népszerű bestsellerírója, egy 1989-es körmendi író-olvasó találkozón lepleződik le – több megszólaló idézi fel a már-már népmesei esetet.

M.A.: Több interjúalany beszélt arról, hogy az apját vagy az anyját a Berkesi tartóztatta le, kínozta meg. A tiszt az ÁVH felszámolása után a kulturális élet egyik szereplőjévé lett – könyvei, melyekben a nyomozásai során megtapasztalt adatokat, történeteket is feldolgozta, még a Gulag-túlélők némelyikének polcán is ott vannak. Az 1989-es körmendi eseményt két interjúalany szavaival adjuk közre, az egyikük a volt elítélt – aki felállt az író-olvasó találkozón, leleplezve a Berkesit – a másikuk egy túlélő fia. A botrányról akkor a Térkép című, független hetilap számolt be – a Vas Népe elhallgatta, sőt, megírták, hogy még dedikálás is történt.

SaFó: Mi jellemzi a leszármazottak Gulag-történeteit?

N.B.: A transzgenerációs történetek egyik sajátossága, hogy az átadás során több-kevesebb módosuláson esnek át. Például a szülőről kialakított pozitív kép, a hősiességre, bátorságra, leleményességre, szívósságra helyezett hangsúly befolyásolja a leszármazottak történeteit. Sőt, gyakran már a Gulagot megjárt túlélő is áttételes, „elmesélhető történetet” alkot, ami kalandos vagy szürreális horrorsztori, groteszk humorú vagy abszurd elbeszélés. Olyan esettel is találkoztunk, mikor a nagyapa fogságbéli eseményeit az esti mesékbe ágyazva, önmagától mintegy elidegenítve örökítette át unokájának.

SaFó: A könyv minden elbeszélt szörnyűség ellenére erősíti az emberben való hitet: a gyermek fogságának ideje alatt itthon le nem szedett, érintetlenül álló, várakozó karácsonyfa vagy az ünneplés felfüggesztése a családtag hazaérkezéséig is ilyen részek.

M.A.: Több felidézett emléket jól elbeszélhető, érdekes, akár megható történetként szerettünk volna megjeleníteni a könyvben, ez összefügg a céllal, hogy, reményeink szerint, erkölcsi jóvátételt is nyújt az érintetteknek a munkánk, melynek legfontosabb tanulsága számomra, hogy merjünk a szülőktől, a nagyszülőktől kérdezni, s ha minket kérdeznek, merjünk válaszolni – akkor is, ha a szülő nem szívesen beszél a szenvedéstörténetéről, a gyermek pedig nem szívesen szembesül vele.

N.B.: A budapesti könyvbemutató végén sokan jöttek oda hozzánk, és újabb családi történeteket meséltek: közvetlenül tapasztaltuk meg, hogy a társadalmi traumáról való beszéd, az emlékek tudatosítása felszabadító hatású.

(A Gulag és a családom könyv megjelenését Szombathely MJV Önkormányzata, a Nemzeti Kulturális Alap, a SZORAKÉSZ, a Szabadságharcosokért Közalapítvány támogatta. Megvásárolható online vagy személyesen, dedikálva, a szerzőktől.)

Tar Patrícia

Fotók: Nagy Jácint