Karácsony: az együtt töltött idő boldogsága

„Szép emlékeim vannak a karácsonyokról. Nálunk, Gyergyótekerőpatakon (Hargita megye, Románia) a család volt a fontos. Ezt otthonról ’hozom’, akárcsak azt, hogy itt sem díszítek előre, csak a karácsonyt megelőző napokon. Merthogy ott sem díszítettünk, s egyébként sem volt jellemző a dekorálás. Előtte héten megvolt a nagytakarítás, s onnantól kezdve csendben készültünk az ünnepre”, meséli Bálint Éva. „A templomba jártunk rorátéra (hajnali mise adventben; szp), és ezt egyáltalán nem éreztük tehernek. Ráhangolódás volt. Természetesnek, magától értetődőnek tűnt; így volt egy folyamata az egésznek. Szenteste pedig – gyerekként – énekelni mentünk a szomszédokhoz, a rokonokhoz. Mennyből az angyal, Csendes éj… Kis csomagot, meg diót kaptunk. Otthon főtt a töltött káposzta, az volt a vacsora. Az ezer-ezeregyszáz fős falunk temploma ilyenkor mindig tele volt. Nálunk pásztorjátéknak hívják a betlehemezést, ezekben legtöbbször én is szerepeltem. A hittantanárnőnk tanította be. 

Meghitt volt az ünnep. Mifelénk a karácsony és a húsvét a szó legszebb értelmében szent dolog. S a hagyományok a mai napig élnek. December 25-én este kilenc óra tájban a fiatal fiúk elmennek a lányokhoz, éjszaka gyakorlatilag végigmennek az egész falun, hajnaltájban érnek a végére. Visznek magukkal kis karácsonyfát, és a lány, akihez énekelni mennek, szaloncukrot, gömböt akaszt rá. De még mielőtt beengedné őket, le-föl kapcsolja a lámpát, így jelezve, hogy fogadja őket a dal(ok) elhangzása után. Zenész is szokott velük menni. Süteménnyel, italokkal kínálják őket. Több fiúcsapat versenyez, kinek lesz jobban-szebben földíszítve a karácsonyfája. December 26-án reggel beviszik a templomba, s a nagymisén ott vannak a kis oltárokon. Az összes fiú a templomban van ilyenkor. De valójában az egész fiatalság, merthogy a lányok szintúgy. Szent János meg Szent István napján ugyancsak kis csapatok alakulnak, de ekkor már nem gyerekekből meg fiatalokból, hanem felnőttekből. A névnaposokat éneklik meg. Nálunk a családban a nagyapám János volt, ilyenkor mindig mentünk hozzájuk, mert tudtuk, jönnek az éneklők: szomszédok, barátok, rokonok. Klarinét, harmonika, trombita szólt, hiszen fúvószenekara van a falunak. Istvánoknak, Jánosoknak szóló énekek csendültek fel. Zenélés után bejöttek a vendégek, beszélgettek, borozgattak. Együtt ünnepelt mindenki.” 

„Amikor egészen kicsi voltam, a testvéreim még meg sem születtek, tanyán laktunk Nagykároly mellett (Szatmár megye, Románia), ahol apámnak volt a munkahelye”, eleveníti fel Szabó Tibor, a WSSZ igazgatója. „Hosszú sorház egyik lakása volt a miénk. A lakás nagyszobából meg kamrából állt, s volt egy közös konyha a másik lakással együtt. Nagy kemencével, melegedővel. Előtte méretes tűzhellyel. Az egyik felét mi használtuk, a másikat a szomszédasszony. Karácsonyváráskor anyám elvégezte a nagytakarítást, gyökérkefével fölsúrolta a padlót. Töltött káposzta és kalács illata keveredett, máig érzem ezt. Utóbb ehhez még a fenyő illata jött. Akkoriban még a fenyők is illatosabbak voltak… Szenteste, mikor elérkezett a Jézuska jövésének az ideje, akkor a szomszéd néni átjött, valamilyen ürüggyel elvitt magával. Az volt az egyezség, hogy ha megszólal a csengő, azt jelzi, hogy megjött a Jézuska, és akkor visszamehetek. Futottam én a csengőszóra, de mennyire, hogy futottam; már ott is volt a feldíszített fa. Nem az ajándék volt a lényeg – igaz, szegények voltunk, nem is tellett volna rá –, hanem maga az ünnepvárás, s magának a karácsonynak a ténye. Az illatok, a feldíszített fa, az együtt töltött boldog percek. Akkoriban karácsonykor mindig volt hó!”  

„Számomra, számunkra a karácsony a meghittségről szólt és szól”, mereng Éva. „Örülünk, hogy együtt a család. Békében és – egészségben. Nálunk nem divat, hogy túlméretezett ajándékokat veszünk a gyerekeknek. Próbálunk abba az ’irányba menni’, hogy ne is erről szóljon. Még nem is írtak listát, mert jobban szeretik a meglepetést.”

„Mi, felnőttek visszafogottan ajándékozunk egymás között. A gyerekek a fontosak”, fűzi hozzá Tibke. „S azok a legszebb pillanatok, percek, órák, amikor a család egésze együtt van. A családnak rendelünk alá mindent.” 

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint