Mindent köszönünk, Jordán Tamás!

2021. január 28., csütörtök, 15 óra. Weöres Sándor Színház. Sajtótájékoztatóval egybekötött (szűk körű) társulati ülés. „Jordán Tamás ezt a rendhagyó formát választotta, hogy mandátuma lejártával elbúcsúzzon a szombathelyi közönségtől, a várostól és a társulattól. Szabó Tibor pedig első ízben itt szeretné üdvözölni a szombathelyi közönséget, a várost és a társulatot”, áll a drótpostai meghívóban. 

A színpadon Jordán Tamás, alapító direktor, dr. Nemény András polgármester és Szabó Tibor, február elsejétől hivatalba lépő igazgató. A nézőtéren – megfelelő távolságra egymástól – a WSSZ művészei, munkatársai, meg a sajtó képviselői. Magától értetődően: maszkban. 

Idézetcsokrot nyújtunk át a megismételhetetlen (ámbár kamerák által rögzített), megható s egyben fölemelő, színháztörténeti jelentőségű ünnepségről. 

Dr. Nemény András: „Nagyon közeli barátok vagyunk régóta. A színházról való szavazáskor (2007. szeptember 27-én – szp) már képviselő voltam, ugyanolyan elfogódott és elérzékenyült, mint amilyen most te, Tamás. Én nem tudok tőled elköszönni. Sokat szeretnélek látni Szombathelyen, itt a színházban is. Biztos vagyok benne, hogy foglak látni nálunk; a szokásos túrós csuszás programra szeretettel várlak a későbbiekben is.”

„Politikus kevés olyan embert lát pályafutása során, akiről azt tudja mondani, egészen biztos úgy növeli Szombathely hírét, erejét, hogy el fogunk róla nevezni utcát, teret, színházat, bármit. Jordán Tamás ilyen ember. Dr. Ipkovich György is nagyon gratulál, de biztos, hogy dr. Puskás Tivadar és a város nevében is mondhatom: mindent köszönünk neked, Tamás! Azt szeretném, hogy Szombathelyen, mint eddig is, mindig jól éreznéd magad!”. 

Jordán Tamás emelkedik szóra: „Ha utcát neveznek el rólam; hát, annyian tapostak már rajtam…” (Derűs morajlás.) „Találkozunk a Jordán utcában, sétálgatunk egy kicsit… Azokat a taposólépteket én már megszoktam…” 

„A színház – s ezt mindig megemlítem – egy egész. A színház fogalma alatt nem csak a színészeket, a rendezőket értem, hanem mindenkit, aki része a mindennapi munkának.” 

„Mennyire szerettem itt! Milyen nagy jelentőségűnek tartom a színház működését! Nem csak a város életében, nem csak az én életemben, hanem az egész ország színházi életében!”

„Végtelen hálával és szeretettel gondolok ennek az egésznek minden vektorára. A társulatra, a színészekre, a háttérben dolgozókra. Hálával gondolok dr. Ipkovich Györgyre, akinek igen sokat lehet köszönni. S végül is köszönet jár az önkormányzatnak, még akkor is, ha a tizenhárom év alatt nem mindig a legjobb dolgok történtek a színház és a város vezetése között. Ezeket el lehet felejteni, talán. De a lényeg az, hogy köszönet a mi közönségünknek, amiért ilyen hálásan, hűségesen kitartottak mellettünk. Lépten-nyomon lehet tapasztalni, mennyire szeretnek minket, mennyire fontos a munkánk. Egyszerre érzem tizenhárom év minden pillanatát. Ezzel az érzéssel távozom, és ezzel az érzéssel búcsúzom tőletek.” 

A leköszönő direktor megkéri a város első emberét, hogy hivatalosan ő nyújtsa át az új igazgatónak a teátrum – masnival átkötött dobozban lévő – kulcsát. S miután dr. Nemény András átadta Szabó Tibornak, így szólt hozzá: „Kívánom neked, hogy majd, amikor sok év múlva búcsúzol, az akkori polgármester – bárki legyen az – ugyanolyan érzésekkel legyen irántad, mint amilyenekkel én vagyok most Tamás iránt.”

Szabó Tibor is köszönti Jordán Tamást: „Ez a pillanat nem a búcsúé. Ez a pillanat azért van, hogy mi hálás köszönetet mondjunk neked azért, amiért a te nagy időutazásodnak a részesei lehettünk. Büszkén mondhatjuk el, hogy ennek a színháznak, ennek a társulatnak van múltja. Kérlek, hogy vedd át tőlünk a 9700 – általad alakított – Feri bácsijának, az előadás időgépe (amit egy jégszekrény átalakításával hozott létre) feltalálójának a munkaköpenyét, amit a jelenlévő társulati tagok a kézjegyükkel láttak el. Merjük feltételezni, hogy ez az egyik kedvenc jelmezed volt. Őrizd meg az ereklyék között. Ha most lenne időgépünk, s beleülhetnénk, szívesen visszautaznánk, hogy sok-sok pillanatot, élményt, emléket idézhessünk fel. És talán jó lenne egy időgép, ami előre is vinne minket. Meglesnénk, mi lesz a sorsa ennek a színháznak néhány év múlva.”  

Szenkovits Péter

Fotó: Nagy Jácint